Fókuszban a fókusz - ismét

 A február nagyon szépen alakult edzés szempontból, igazán élveztem a heti négy alkalmat, egy-egy úszás is sikerült becsempészni a 4 futás mellé. Február 21-én átléptem az idei első 100 km-en, aztán fel is pörögtek a kilométerek, azzal együtt, hogy a márciusba átnyúló hét pihenőhét volt csökkentett edzésidővel. Eredetileg ezen a héten már 3 óra fölé emelkedett volna az össz edzésidőm, de sikerült benyalni egy csodás légúti nyavaját, ami ráment a tüdőmre és arcüregemre, úgyhogy a pihenőhetet végül nullára csökkentett edzésszámú hét követi.

Amikor ez hétfőn már biztossá vált, rögtön elvonási tüneteim lettek - gondoltátok volna, hogy már 4 hónap rendszeres edzés után ilyen függőség alakul ki? Nagyon koncentrálnom kell, hogy az agyam ne azon járjon folyton, hogy mikor lesz már edzés, mikor mehetek már, na de jobban vagyok már, úúúú menni kéne, trallalallala, és így tovább. Jövök-megyek a lakásban, megsimogatom a kiterített futócuccokat, megtapizom a pulzuspántot, belelépek a futócipőmbe, nézegetem a heti bejegyzésmentes futónaptáram, mintha a szuggerálástól varázsütésre megváltozna minden, felébrednék ebből a rémálomszerű szituációból és bummm, ott lennének a csodálatosan színes heti edzésfeladatok és már indulhatnék is...

Egy vízcseppben is meglátod a világot? (Fotó: Karina)

Mert persze a hétfőhöz képest ma már jobban vagyok, éjszaka már tisztességesen tudtam aludni is, és az előtte levő éjszakák 70+os nyugalmi pulzusához képest ma már hoztam a szokásos 57-58-at, de nagyon hamar kimerülök a legkisebb tevékenységtől is, a köhögés-orrfolyás-fejfájás trió meg elég jól megdolgoztatja a testem, szóval nyilván az eszem tudja, hogy az a futás még várat magára. Mindenesetre hétfőn eléggé kiakadtam ettől a hirtelen jött betegségtől. Zsófi barátnőm épp hasonlón megy keresztül mint én, és hétfőn visszaküldött nekem egy rövid írást, amit még 2018-ban én írtam neki. Az egészet most nem másolom ide, de a kedvenc gondolatom, amit én is rendszeresen igyekszem felidézni, az ez: 

"... nem a múltba és nem hátra nézegetünk, és nem ragadunk bele a mi lett volna ha jellegű (ön)kérdezgetésekbe és a miértekbe, hanem előre nézünk és inkább azon gondolkozunk, hogy na akkor hogyan tovább. Mi legyen a következő. Hogyan tudom értékesen tölteni az ajándék időt amit az életre kaptam. Mint a futás terepen. Ott se hátra nézegetsz, hogy milyen terepen és körülményeken vagy túl, hanem az előtted álló dolgokra nézel, és nem állsz meg kétségbeesetten, hanem egy megoldandó feladatként tekintesz mindenre ami jön. Ami mögötted van, azt végiggondolod időnként és megnézed mi az a történtekben amitől Te erősebb lettél, mi az a tanulság, amit le tudsz vonni belőle."

Tudom, sokakat idegesítenek az ilyen 'coelhoi' írások, de én magamon azt vettem észre, hogy segítenek visszazökkenteni a gondolataimat, emlékeztetnek és időről időre szükségem van ezekre a felismerésekre :) köszi Zsófi, hétfőn ez olyan volt mint egy virtuális fejbekólintás! :)

És itt még nincs vége. Írtam korábban, hogy vannak publikálatlan bejegyzéseim, amik lehet, hogy utólag még kikerülnek, hát tessék. Változtatás nélkül 2018. szeptember 3-áról a fenti idézet születéséhez kapcsolódó elmélkedésem, kicsit bővebben.

2018. szeptember 3.

A lábtörés után nagyon elveszve éreztem magam, mint akinek kirántották a lába alól a talajt, támolyogtam céltalanul. Ötletem se volt hogyan tovább, belefáradtam abba, hogy nem kerülök közelebb a törést kiváltó okhoz - ezzel együtt ahhoz, mit kellene másképp csinálnom, min kellene változtatnom. Sokáig gondolni sem mertem a futáshoz való visszatéréshez. Nem akartam a fájdalmat. Nem akartam a bizonytalanságot. Persze nem volt semmi se jó, nagyon nagy szükségem lett volna arra a fajta szabadság érzésre, amit terepen szoktam megélni, és akárhogy is próbáltam mással "előidézni", az érzés árnyékát tudtam csak előhozni. Beleragadtam a miértek és a lábtörés körüli gondolatokba és elfelejtettem a legfontosabbat, amiről az élet már korábban is tanított. A fókusz. Hogy nem mindegy mi és hogyan van a szemeid előtt és a gondolataidban, és nem mindegy hogy állsz az élethez, és azokhoz a dolgokhoz amik történnek veled.
Egy tragikus autóbaleset volt az, ami újraindította a helyes irányba vezető gondolkodást. Még mielőtt valaki aggódni kezdene, nem, nem velem történt. Az ilyen események, életformáló történések kemény próba elé állítják az embert. Hogyan éli meg a történteket? Mennyi idő kell az elfogadáshoz és feldolgozáshoz? Képes-e az ember egy lépést hátrébb lépni ahhoz, hogy ne ragadjon bele a gyász, a miértek és demiértek mocsarába? Hogy van az, hogy sok ember belebetegszik, akár még bele is hal ebbe a mocsárba, mások viszont a gyásszal együtt mégis erősebben jönnek ki kemény élethelyzetekből? Mi a különbség? Mi más? Mi az, ami eldönti a végkimenetelt?
Aztán némi segítséggel, de bevillant, hogy igazából már ismerem a választ.
A kulcs az, hogy a hátranézegetés helyett az előttünk álló dolgokra kell tenni a fókuszt. A múltra nincs ráhatásunk, viszont van szabad akaratunk és eldönthetjük, hogy a történtekből tanulunk, kivesszük azokat a dolgokat amit a hasznunkra fordíthatunk és erősebbé tesznek bennünket, vagy hagyjuk, hogy a szomorúság, a gyász, a kudarc és sikertelenség lehúzzanak bennünket.
Az élet ajándék. Azok a percek, amit most megélsz mind törékenyek. Nem tudhatod, sosem tudhatod, mikor jön el az a pillanat amikor vége szakad, amikor nincs tovább. Nem tudom ki hogy van ezzel, de én szeretek élni. Nagyon szeretem, az összes harcos, kemény és boldog pillanatával együtt. És nem akarom elpazarolni az időmet olyan hozzáállással, ami nem előre mutat a jövőbe. Sokszor nehéz. Mosolyogni, nevetni, amikor körülötted az emberek sírnak. Veszteség érzés dédelgetése helyett örülni, hogy ismertél valakit, és megemlékezni mosolyogva azokról a dolgokról, amit együtt megéltetek, amit tanított és ezeket tovább vinni. Örülni annak, hogy te most ebben a pillanatban még élsz és van lehetőséged valakiben hasonló pozitív lenyomatot hagyni. Nem azt mondom, hogy nincs helye a gyásznak. Azt mondom, hogy nem mindegy hogyan gyászol az ember.

Mindenki vegye ki belőle a maga útravalóját ha szeretné.

Számomra egyelőre marad a türelem, holnap talán lesz energiám festeni. Olyan rég kreatívkodtam már, most itt a lehetőség. Megmutassam mi születik az ecsetvonásaimból?