Fókuszban a fókusz - ismét

 A február nagyon szépen alakult edzés szempontból, igazán élveztem a heti négy alkalmat, egy-egy úszás is sikerült becsempészni a 4 futás mellé. Február 21-én átléptem az idei első 100 km-en, aztán fel is pörögtek a kilométerek, azzal együtt, hogy a márciusba átnyúló hét pihenőhét volt csökkentett edzésidővel. Eredetileg ezen a héten már 3 óra fölé emelkedett volna az össz edzésidőm, de sikerült benyalni egy csodás légúti nyavaját, ami ráment a tüdőmre és arcüregemre, úgyhogy a pihenőhetet végül nullára csökkentett edzésszámú hét követi.

Amikor ez hétfőn már biztossá vált, rögtön elvonási tüneteim lettek - gondoltátok volna, hogy már 4 hónap rendszeres edzés után ilyen függőség alakul ki? Nagyon koncentrálnom kell, hogy az agyam ne azon járjon folyton, hogy mikor lesz már edzés, mikor mehetek már, na de jobban vagyok már, úúúú menni kéne, trallalallala, és így tovább. Jövök-megyek a lakásban, megsimogatom a kiterített futócuccokat, megtapizom a pulzuspántot, belelépek a futócipőmbe, nézegetem a heti bejegyzésmentes futónaptáram, mintha a szuggerálástól varázsütésre megváltozna minden, felébrednék ebből a rémálomszerű szituációból és bummm, ott lennének a csodálatosan színes heti edzésfeladatok és már indulhatnék is...

Egy vízcseppben is meglátod a világot? (Fotó: Karina)

Mert persze a hétfőhöz képest ma már jobban vagyok, éjszaka már tisztességesen tudtam aludni is, és az előtte levő éjszakák 70+os nyugalmi pulzusához képest ma már hoztam a szokásos 57-58-at, de nagyon hamar kimerülök a legkisebb tevékenységtől is, a köhögés-orrfolyás-fejfájás trió meg elég jól megdolgoztatja a testem, szóval nyilván az eszem tudja, hogy az a futás még várat magára. Mindenesetre hétfőn eléggé kiakadtam ettől a hirtelen jött betegségtől. Zsófi barátnőm épp hasonlón megy keresztül mint én, és hétfőn visszaküldött nekem egy rövid írást, amit még 2018-ban én írtam neki. Az egészet most nem másolom ide, de a kedvenc gondolatom, amit én is rendszeresen igyekszem felidézni, az ez: 

"... nem a múltba és nem hátra nézegetünk, és nem ragadunk bele a mi lett volna ha jellegű (ön)kérdezgetésekbe és a miértekbe, hanem előre nézünk és inkább azon gondolkozunk, hogy na akkor hogyan tovább. Mi legyen a következő. Hogyan tudom értékesen tölteni az ajándék időt amit az életre kaptam. Mint a futás terepen. Ott se hátra nézegetsz, hogy milyen terepen és körülményeken vagy túl, hanem az előtted álló dolgokra nézel, és nem állsz meg kétségbeesetten, hanem egy megoldandó feladatként tekintesz mindenre ami jön. Ami mögötted van, azt végiggondolod időnként és megnézed mi az a történtekben amitől Te erősebb lettél, mi az a tanulság, amit le tudsz vonni belőle."

Tudom, sokakat idegesítenek az ilyen 'coelhoi' írások, de én magamon azt vettem észre, hogy segítenek visszazökkenteni a gondolataimat, emlékeztetnek és időről időre szükségem van ezekre a felismerésekre :) köszi Zsófi, hétfőn ez olyan volt mint egy virtuális fejbekólintás! :)

És itt még nincs vége. Írtam korábban, hogy vannak publikálatlan bejegyzéseim, amik lehet, hogy utólag még kikerülnek, hát tessék. Változtatás nélkül 2018. szeptember 3-áról a fenti idézet születéséhez kapcsolódó elmélkedésem, kicsit bővebben.

2018. szeptember 3.

A lábtörés után nagyon elveszve éreztem magam, mint akinek kirántották a lába alól a talajt, támolyogtam céltalanul. Ötletem se volt hogyan tovább, belefáradtam abba, hogy nem kerülök közelebb a törést kiváltó okhoz - ezzel együtt ahhoz, mit kellene másképp csinálnom, min kellene változtatnom. Sokáig gondolni sem mertem a futáshoz való visszatéréshez. Nem akartam a fájdalmat. Nem akartam a bizonytalanságot. Persze nem volt semmi se jó, nagyon nagy szükségem lett volna arra a fajta szabadság érzésre, amit terepen szoktam megélni, és akárhogy is próbáltam mással "előidézni", az érzés árnyékát tudtam csak előhozni. Beleragadtam a miértek és a lábtörés körüli gondolatokba és elfelejtettem a legfontosabbat, amiről az élet már korábban is tanított. A fókusz. Hogy nem mindegy mi és hogyan van a szemeid előtt és a gondolataidban, és nem mindegy hogy állsz az élethez, és azokhoz a dolgokhoz amik történnek veled.
Egy tragikus autóbaleset volt az, ami újraindította a helyes irányba vezető gondolkodást. Még mielőtt valaki aggódni kezdene, nem, nem velem történt. Az ilyen események, életformáló történések kemény próba elé állítják az embert. Hogyan éli meg a történteket? Mennyi idő kell az elfogadáshoz és feldolgozáshoz? Képes-e az ember egy lépést hátrébb lépni ahhoz, hogy ne ragadjon bele a gyász, a miértek és demiértek mocsarába? Hogy van az, hogy sok ember belebetegszik, akár még bele is hal ebbe a mocsárba, mások viszont a gyásszal együtt mégis erősebben jönnek ki kemény élethelyzetekből? Mi a különbség? Mi más? Mi az, ami eldönti a végkimenetelt?
Aztán némi segítséggel, de bevillant, hogy igazából már ismerem a választ.
A kulcs az, hogy a hátranézegetés helyett az előttünk álló dolgokra kell tenni a fókuszt. A múltra nincs ráhatásunk, viszont van szabad akaratunk és eldönthetjük, hogy a történtekből tanulunk, kivesszük azokat a dolgokat amit a hasznunkra fordíthatunk és erősebbé tesznek bennünket, vagy hagyjuk, hogy a szomorúság, a gyász, a kudarc és sikertelenség lehúzzanak bennünket.
Az élet ajándék. Azok a percek, amit most megélsz mind törékenyek. Nem tudhatod, sosem tudhatod, mikor jön el az a pillanat amikor vége szakad, amikor nincs tovább. Nem tudom ki hogy van ezzel, de én szeretek élni. Nagyon szeretem, az összes harcos, kemény és boldog pillanatával együtt. És nem akarom elpazarolni az időmet olyan hozzáállással, ami nem előre mutat a jövőbe. Sokszor nehéz. Mosolyogni, nevetni, amikor körülötted az emberek sírnak. Veszteség érzés dédelgetése helyett örülni, hogy ismertél valakit, és megemlékezni mosolyogva azokról a dolgokról, amit együtt megéltetek, amit tanított és ezeket tovább vinni. Örülni annak, hogy te most ebben a pillanatban még élsz és van lehetőséged valakiben hasonló pozitív lenyomatot hagyni. Nem azt mondom, hogy nincs helye a gyásznak. Azt mondom, hogy nem mindegy hogyan gyászol az ember.

Mindenki vegye ki belőle a maga útravalóját ha szeretné.

Számomra egyelőre marad a türelem, holnap talán lesz energiám festeni. Olyan rég kreatívkodtam már, most itt a lehetőség. Megmutassam mi születik az ecsetvonásaimból?

Mindig csak egy lépést tovább

Eredetileg terveztem egy január összefoglalót, aztán valahogy elúszott az idő. Végül a hónapot 51 kilométerrel zártam, ami nézőpont kérdése, hogy sok, vagy kevés, nekem nagyon tetszik a folyamatos növekedés. A grafikonok kedvelőinek ide teszek egy ábrát, hogyan alakult a megtett táv és az edzésidő az elmúlt 3 hónapban.

Az elmúlt 3 hónap számai

Februárban beindult a heti négy edzés, egyelőre nagyon élvezem - remélem így is marad. Eddig heti egy Gellért-hegy köröcske is már bekerült óvatos szintgyűjtés céljából, lassan valami terep-szerű is várható, mondjuk Hárs-hegy futókör vagy valami ilyesmi.

Kértétek, hogy írjak a motivációról, ami nehéz dolog. Téma. Vagy hogy is mondjam.

Heti jellemzően négy napot vagyok talpon melóban, a lépésszámom egy gyengébb nap 12-15 ezer között mozog, egy erősebb nap 15-18 ezer között a futás nélkül. Napközben rengetegféle emberrel, sokféle hangulattal találkozom, ami a napom végére rajtam is nyomot hagy, van, hogy felemel, de nagyon gyakran lenyom, és igen, fizikailag is hullámzó hogyan bírom. Ezek mellé jött vissza a futás, ami a változó beosztásba, és sokszor kiszámíthatatlan napokba valami állandóságot hozott. Hogy van x darab edzés, és ott semmi más dolgom nincsen, csak követni az edzéstervet/edző által előírt aznapi feladatot, koncentrálni a tempóra, légzésre, magamra, hogy a megfelelő pulzustartományban mozogjak. Számomra egy fárasztó nap után kimenni elvégezni az edzést kikapcsolódás, ahol magam mögött hagyhatom a nap terheit és csak én vagyok, a gondolataimmal. Hogy mindig egyszerű elindulni amikor már 12-14 órája vagy talpon és éppen csak hazaértél? Nagyon nem. Viszont ha egy napot kihagyok, akkor legközelebb könnyebben hagyok ki még egyet. És ha sok napot kihagyok, akkor pillanatok alatt ott találom magam, ahol novemberben elkezdtem, és azt nem akarom. Szóval a kihagyás egy átlag nap miatt nem opció.

Az motivál, hogy tudom milyen jó érzés lesz utána. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is, felpezsdít. Ezek az edzések nem arról szólnak, hogy kiköpöd a tüdődet és majd meghalsz annyira meghajtod magad. Az edzéseim menet közben fárasztóak - igen, lassan futni, kocogni a kijelölt pulzustartományban, miközben érzed magadban és az izmaidban az erőt, és a szíved is csak szárnyalna, hogy egy icipipcit csak egy egészen picit meglódulj, ezt visszafogni, számomra legalábbis nagyon nagy koncentrációt igényelnek, kimerítőek. De a végére azt érzem, hogy oké, hopp, vége az edzésnek húúú mennék tovább, felpörget, mintha több energiám lenne, mint mielőtt elindultam. És tudom, hogy ez az érzés a következő napra is kihat. Így nézek edzésről edzésre, így várom a munkanap végét követő edzéseimet. A szabadnapjaim edzésein pedig általában örülök, hogy kipihenten és nyugodtabban tudok jelen lenni, a gondolataimat is jobban hagyom kalandozni.

Persze a gondolataim kalandozása veszélyes terep, néha úgy meglódulnak, hogy visznek mindent, tempót, légzést, pulzust :D Pont ma gondoltam arra, hogy esőben mennyivel könnyebben megy a koncentráció... sokan zenét hallgatnak futás közben - nekem az nem jött be, mert szintén viszi a tempó-légzés-pulzus triót a világnak - , milyen lenne ha én meg esőhangot, vagy hullámmorajlást hallgatnék? Persze ez lehet más problémát vetne fel és minden második bokornál meg kellene állnom pisilni :D Egyszer lehet kipróbálom :D

Na de vissza kicsit a motivációhoz. A verseny még elég messze van ahhoz, hogy ne érezzem a súlyát, de gyanús, hogy márciusban már jobban fogja ez is piszkálni az agyam.

Van viszont még egy dolog, amit január 1-én elkezdtem, ez pedig a színezés. Még régről maradtak meg üres sablonjaim egy 100 osztatú, cipő formájú számozott színezőből, és azt találtam ki, hogy az edzéseken megtett távokat bizony ezen jelölni fogom, így számomra is jobban felfogható, mennyi kilométert tettem már meg az edzéseim során. Januárban olyan érzés volt, mintha a színezésnek soha nem érnék majd a végére, olyan messzinek tűnt... 100 kilométer? És képzeljétek, a februári kilométereimmel már 80 kilométer fölött járok és alig van színezetlen terület a cipőn :) A lenti kép még a mai edzés előtt készült.

2023.02.12. színező állapot

 

Szóval ha szeretnéd látni a befektetett időt/megtett kilométert/napok számát amikor valami célt kitűztél magad elé és sikeresen teljesítetted (folyadékbevitel, lépésszám, edzés, csak a fantáziád szab határt az ötleteknek), akkor tarts velem és színezz! Nem szükséges nyomtatni, akár a telefonod vagy a laptopod/tableted/számítógéped képszerkesztő alkalmazásával is színezhetsz. A sablont, amit én használok pedig ezen a linken találod, de Pinterest-en 500 és 1000 osztatú cipő-színező is elérhető.

Motiváció overloaded?

Az van, hogy következő héten ismét új fejezet indul a futó életemben.

Bevallom őszintén, az elmúlt hónapokban nem igazán fordult meg a fejemben, hogy különösebb célt tűzzek ki magam elé futásügyileg, elképesztően örültem, hogy a fájdalommentes futómozgás heti háromszori rendszeres tevékenységgé vált. Eredeti felállás szerint valamikor mostanában értem volna a Plandurance legelső, legalapabb, futásba visszavezető edzéstervének végére, és úgy voltam vele, hogy ha minden oké, akkor továbblépek a következő szintre, az után talán ugrok egyet a 10K edzéstervekre, de nem igazán mertem a 12 hetes periódusokon kívül gondolkodni. Aztán jött Kristóf, és persze már az első alkalommal felmerült, hogy akkor mi lenne a cél a közös munkával, futással?

 

Futócél 2023-ra?

És a fájdalommentes futáson kívül annyit tudtam összeszedni magamban, hogy inkább a távot növelni, mint a tempóra gyúrni. Ez után jött a fél órás felmérőfutás: az volt a feladat, hogy fussam ki magamból a maximumot, amit (lehetőség szerint a teljes fél óra alatt végig) kvázi egyenletesen tartani tudok. Szépen sikerült teljesíteni, magam számára meglepő* 6:30min/km átlagtempóval szép ferde :D piramist építve (6:11, 6:26, 6:46, 6:32, 6:25). Persze nagy volt az öröm, de láttam én közben a pulzust is, és az is nagyon fontos eleme volt a felmérésnek: 170 lett az átlag.

*meglepő, mert az előtte levő 2 hónapban már pulzuskontrollal futottam, ami számomra még mindig azt jelenti, hogy időnként sokat billeg a tempós séta-könnyű kocogás határon a mozgás sebessége, ha mindezt ráadásul a kedves kis közeli futókörön hajtom végre és az órám alulméri a távot olyan átlagtempók jönnek ki a végén, hogy nem tudok mást csinálni csak sóhajtani egy nagyot, forgatni a szemem és megmagyarázni magamnak, hogy úgysem ez volt a lényeg :D mert tényleg nem :)

Mindenesetre a tesztfutás nekem is egy jó visszajelzés volt, hogy mi az amit jelenleg birok, és elkezdte piszkálni az agyam, hogy mi lenne ha mégiscsak találnék magamnak valami kis célokat. Ezzel párhuzamosan nekiálltam összerakni az idei év motivációs naptárát is. Nem kell nagy dolgot gondolni, ez egy fekvő, táblázatszerű nagy méretű éves naptár, bele szoktam szórni a kedvenc futóversenyeimet, a Terepfutás.hu versenyeit, mert azokon önkéntesként igyekszem minél gyakrabban ott lenni, meg persze az év fő eseményét, a Salomon Ultra-Trail Hungary-t, aztán év közben kézzel töltöm ki benne a további fontos és jeles eseményeket. A kerete pedig olyan képekkel van telerakva, amik arra emlékeztetnek, mire szeretnék fókuszálni az évben (szokás kialakítása, család, belső munka olyan tulajdonságon amin változtatni szeretnék, stb.), milyen élményeket szeretnék gyűjteni, konkrét úticélt vagy eseményt reprezentáló fotók is kerülnek rá. A covid előtti időszakban nagyon jól működő dolog volt ez, idén úgy döntöttem visszahozom. És persze minden évre volt egy mottóm, gondolatom, ami úgy éreztem passzol az adott évhez - és igen, ez többször előfordult, hogy csak február-márciusra került rá a naptárra.

Szóval, ahogy raktam össze a számomra fontos dolgokat, úgy kalandozott mindig a gondolatom, hogy ehhez vagy ahhoz milyen futó élményt lehetne kapcsolni? Addig-addig bújtam a futónaptárakat, események honlapját, hogy összeállt egy szép kis lista, amiből lehetett szemezgetni.

Bevallom őszintén, az nem mozgatja a fantáziámat, hogy 5K-n döntögessem a rekordjaimat, így a realitás talaján mozogva 10K körüli távokat és eseményeket néztem első lépcsőfoknak. Az sem titkolt szándékom, hogy idén visszatérjek terepre is, így azokat a versenyeket is néztem, amik aránylag kevés szintet foglalnak magukba, aránylag egyenletes a szint eloszlása és nem technikás a pálya. Ezek a feltételek feladták a leckét, mert vagy túl közel voltak az év elejéhez, vagy túlságosan év végén, így volt olyan pár nap, hogy klasszikus aszfaltos 10K versenyek adatait bújtam. Igen, sok időt töltöttem a futóévem körvonalazásával :D

Aztán egyszer csak ott volt előttem a szinte tökéletes esemény. Az UTH partnerversenyeinek oldalait bújtam, és az Ultra Trail Vipava Valley oldalán kiszúrta a szemem a Castra City RUN - 11km-t. Komolyan nem emlékszem, hogy korábban is volt nekik ilyen - amúgy simán lehet, hogy csak szelektív volt a látásom. Mindenesetre nagyon megörültem neki! A pálya nagy része aszfalton megy, egy része szekérút szerű terepen, van benne szint de nem vészes, a szintrajz is szimpatikus és a szintidő is bőven vállalhatónak tűnik. És Kristóf is rábólintott. Május 5 <3

Hát erre kezdek el készülni jövő héttől, és ez azzal is jár, hogy az eddigi heti három edzésnap négyre nő. Nem látjátok, de ezt így leírva a szemembe örömkönnyek gyűlnek, még pár hónapja is elképzelhetetlennek tűnt, ráadásul ahogy írom a bejegyzést, látom, hogy már meg is kaptam a naptáramba a jövő heti feladatokat. Négyet! Szép színes :)

Motiváció overloaded, azaz túltöltve, izgatottan várom a következő heteket.

A pulzuskontrollos edzés igazából nem móka és kocogás... kacagás. Valószínűleg sokszor fogom ezt még leírni, és nem, nem rinyálás, de sokszor borzasztó nehéz lassan futni. Koncentrálsz a légzésedre, a tempódra, igyekszel befele is figyelni, hogy a belső rezdüléseidből is érezd, milyen pulzuson jársz és ne kelljen folyton az órád nézned - főleg ha az órád csak akkor hajlandó jelezni, amikor visszatérsz a feladatnak megfelelő pulzustartományba, akkor nem, amikor elhagyod... Fárasztó. Apró nüanszokban már most érzékelek fejődést. És egyben az egyik legjobb dolog, ami a lábtörés és a covidos idők óta eltelt időben történt velem és nagyon hálás vagyok érte.

Folytatás következik :)

Terepváltás

Korábban nagyon komoly ellenérzésem volt az aszfalton és rekortánon futással szemben, és ennek elég gyakran hangot is adtam. Nem érdekelt, hogy egy órát kell utazzak egy órásnál rövidebb edzésért, mentem, mert annyira szerettem. Ennek megfelelően az edzéseim 99,9%-a terepen zajlott, és amikor bármi miatt a városba kényszerültem, nagyon szenvedtem.

 

Menetirány

A novemberi újrakezdés ebben is újdonságot hozott. Az edzésterv elején, kb. december közepéig a 30 percnél rövidebb edzések domináltak, és munka mellett egyáltalán nem fért bele, hogy otthontól nagyobb távolságra végezzem - ráadásul minél messzebb megy az ember még ebben az enyhe őszi télben is, edzés előttre-utánra jobban fel kell öltözni. Akkor már persze felmerül, hol tárolja edzés közben a levett ruhát... a mellényembe nem igazán fért volna be... ha mégis, az plusz "teher" menet közben, örültem, hogy anélkül is sikeresen abszolválom edzésen a feladatnak megfelelő pulzustartományokat. Szóval a hozzám legközelebb eső rekortán pályán kötöttem ki, és megkezdtem körözős pályafutásomat. És rájöttem, hogy egyáltalán nem utálom. Aztán amikor kicsit több időm volt, kinéztem a rakpartra, és azzal szembesültem, hogy az aszfaltot sem utálom már úgy, mint korábban.

Az a típus vagyok, aki szeret a miértek után menni, megérteni a dolgok mélyét, magasságát, lényegét, szóval a gondolataim a fentiek kikutatása körül kezdtek forogni. Vajon mi hozhatott ilyen változást bennem? Körözés a kis pályán? Korábban 2-3 kör után meguntam és nem vitt rá semmi, hogy folytassam. A terepnek pont a folyamatos változását, változatosságát szeretem. Körözni? Komolyan? Ugyanazon a 350 méteres, házak közé ékelt kis szigeten? Biztos, hogy benne van szimplán a fájdalommentes futás miatt érzett öröm. Ahogy hagytam folyni a gondolataimat, arra jöttem rá, hogy a körözés megnyugtat. Monoton. Szinte csukott szemmel is haladhatnék rajta, ismerem már az íveit - hahaha, a legutóbbi esős edzésen amúgy meg is tettem, csak a tocsogós lépteimre, a légzésemre, az eső csendes neszére fókuszálva. Ráadásul menet közben nem magam körül figyelem elsősorban a dolgokat, hanem magamra koncentrálok, a szívverésre, a légzésre, az órám kijelzőjére, rezgésére; nincs időm unatkozni. És van egy erős biztonságérzet, amit ad. Na erre a gondolatmorzsára már fel is kaptam a fejem. Hogymicsodaaaaa? Ahogy fentebb is írtam, a terepben pont azt szeretem, hogy folyamatosan változik és az egyetlen állandó dolog a változás?! Aztán a gondolataimon való meglepettségen túl lépve arra jutottam, hogy a terepen futás miatt még mindig van bennem egy kis félsz annak ellenére, hogy mostmár több mint két hónapja heti három fájdalommentes futó edzésem van. A lábaim vajon hogy fogják bírni a lejtőzést? A lábtöréssel kapcsolatban továbbra sem vagyok okosabb, mivel nem találtak semmilyen egyéb okot, túlterhelésre fogták az orvosok, én viszont nem éreztem annak. Hogyan tudok most okosabb lenni? És megnyugtatom magam. Jobban figyelek minden rezdülésemre, a fokozatosság elve is sokkal jobban érvényesül, ráadásul ezúttal van mellettem valaki, aki reagál a visszajelzéseimre, figyeli az elvégzett edzésmunkát.

Nem akarom sürgetni a terepen futást. Pedig álmomban mindig ott járok. Ropog a deres aljnövényzet a lábam alatt, neszeznek a madarak a szívbajt hozva az emberre (ugye ez nem vaddisznó volt???), a szélben összekeveredik a fagyott avar illat a nagyobb állatok csípős szagával, a lombmentes erdőben messzire ellátni a fák között. Az izgalmas ködös idő, ami egyszerre tompítja és erősíti az ember érzékeit. Mindez ott kint vár rám :)

Bejelentkezős, évzárós, évnyitós, hellósziasztok újra

Sziasztok! Hát újra itt vagyok :) Már régóta érlelődik bennem, hogy időt szánjak a blogolásra. A legfőbb motivációm az, hogy nagyon hiányoznak a hosszabb (futós, futók napi életéhez kapcsolódó :)) olvasnivalók, amiben el tudok mélyülni, szinte ott tudok lenni az író helyében. A mindenféle platformok rövid videói, a képek pörgetése messze nem adják vissza ezt az élményt, szóval nekiülök, és írok, hátha más is hasonlóan van ezzel, és hozzá tudok adni az olvasó élményhez.

Meglepődve tapasztaltam amikor beléptem a felületre, hogy amúgy milyen sok nem publikált bejegyzésem van, több, mint amire emlékeztem. Később átolvasom őket, és ami olyan, az lehet, hogy kikerül.

Persze hírem is van, képzeljétek, november óta újra futok, heti háromszor! Na jó, pontosítok, heti három futó edzésem van, ami futást is tartalmaz :P Hasonlóan az íráshoz, ez is régóta érlelődött bennem, de ahhoz, hogy kicsit jobban értsétek mi vezetett az elindulásig, vissza kell ugrani időben.

A lábtörés után a gyógyulás nagyon nem úgy ment, ahogy kellett volna, a terhelésre jelentkező fájdalomtól egyre frusztráltabb lettem, nem találtam, hogy mivel pótolhatnám a futókirándulások, terepfutás élményét és azt az állapotot, amibe ezek belevisznek. Igyekeztem aerobikkal, infrashape gépben tekeréssel legalább a mozgás részét megoldani, de azt hiszem mindenki ismeri, milyen érdemi motiváció nélkül bármilyen sportot végezni: az ember előbb utóbb jó eséllyel abbahagyja. Közben ment a mókuskerék, sikerült eljutni a fájdalommentes napi mozgáshoz, de ahogy elkezdtem akár csak séta-futás edzéseket visszahozni, visszajött a fájdalom és kezdődött minden elölről. Aztán jött a covid és a mozgásszegény(ebb) home office időszak, és hiába a(z újra visszavezetett) heti 5 aerobik, a kilók egyre csak kúsztak fel. A pajzsmirigy alulműködésem (megint?) aktívan felütötte a fejét, de hiába a mindenféle étrend-gyógyszer-stb, nem sikerült megtalálni az egyensúlyt és az utat a fogyáshoz. Nagyjából tavaly ilyenkor vettem egy nagy levegőt, és csavartam egyet az étrendemen: sok nyers saláta, nagyon kevés köret (szinte kizárólag rizs) és valamilyen fehérje forrás (főleg csirkemell, időnként hal, tojás), illetve 2 liter fölé vittem a vízfogyasztást. És valami elindult. Low-impact online edzéseket igyekeztem heti háromszor csinálni. Nem számoltam a kalóriákat és a tápanyag tartalmat, de odafigyeltem az adagokra, és heti egy étkezést engedtem magamnak, amikor azt ettem amit megkívántam. Az első 5 kiló aránylag egyenletesen lement, aztán nagyon sokáig megint stagnált a testsúlyom, mire újra megindult. Közben olyan munkám is lett, ahol a napi lépésszámom 12-15 ezer között mozog egy átlagos napon, ami tovább segített, hogy a fogyás és formásodás folytatódjon. Az első hónap a lábam szempontjából kegyetlen volt, nagyon sokat fájt, aztán szépen hozzáedződött az egész napos talpon levéshez. Ahogy fogytam, úgy kezdett motoszkálni a fejemben, hogy hmmm, vajon mikor lehetne az a pont, hogy újra megpróbálkozzak a futáshoz visszavezető úttal? Aztán gyorsan el is hessegettem, erősebb volt a visszatérő fájdalomtól való félelem.

 

Októberre jutottam el odáig, hogy -15-20 kg között jártam valahol, és a futás szinte folyamatosan a fejemben volt, azzal álmodtam. Az UTH-s kiscsapattal (Csanya, Dani, Berzsó) Lengyelországban jártunk a Lemkowyna Ultra Trailen kiállítani a futóexpón, a fennmaradó időben pedig kirándultunk, mindent IS megmutattak Karinának :D (a többieknek ez már a sokadik Lemkos expója volt) Csodaszép volt a táj, az ősz a legszebb arcát mutatta, mindenhol ezer színű erdők, amit a fenyvesek gyönyörű zöldje tagolt...hazafele Csanyával és Danival is beszélgettünk arról, mi lehetne elsőre reális cél a futásban ami felé el lehetne indulni, volt szó futókirándulás jellegű visszatérésről, edzéstípusokról, aztán ahogy Dani a saját edzéseiről mesélt megemlítette, hogy úgy rémlik neki, a Plandurance-nak van ingyenes pulzuskontrollos edzésterv része is, csekkoljam. Persze csekkoltam. Ezt egy hét őrlődés követte. Annyira vágytam a futásra, hogy szinte fájt, de közben ott volt folyamatosan a félelem, hogy mi van, ha a fájdalom visszajön? Aztán persze győzött a kíváncsiság, és a "filozófiám", hogy a komfortzónán kívüli dolgok hozzák a növekedést, és belevágtam. Az "Első lépések a futásban – Level 1 – heti 3 alkalmas – 12 hetes edzésterv"-nek álltam neki, elvégeztem a kezdés előtti tennivalókat és a november 7-i héten kezdetét vette valami új.

Futó körökben ismert, hogy a Plandurance-nál pulzuskontroll (ill. watt) alapú edzéstervezéssel foglalkoznak, nem futó olvasóknak csak annyit, hogy az edzések közben elvégzett munka egyéni pulzuszónák alapján történik, nem a "hagyományos" tempó-sebesség-nehézség -stb alapján. Amennyiben többre vagytok kíváncsiak, csekkoljátok a https://plandurance.hu/ oldalt.

A húzós év végi hajtásban jó volt a kapaszkodó, hogy kedd-csütörtök-szombatra megvoltak előre az edzések, és bár nem esett jól mindig lemenni, mindig boldogabban értem haza az edzések után. 2023 pedig még egy újabb dolgot hozott, belevágtam az egyéni edzéstervbe és Kristóffal elkezdtük a közös munkát. Nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoz ez az év, alakulnak a futós tervek is, főleg az év második felére :)

És végül a 2022-es mérleg. Sok apró változás a mindennapi életben, kemény munka, nehéz pillanatok, persze sok jó is és -21 kg. Az evésre egy ideje kevésbé figyelek szigorúan, ami a stagnáláshoz elég volt, de most adok még egy pofont a zsírpárnácskáimnak. Centiben már jobb vagyok, mint a 2016-2018-as legjobb formám ;)

Gyere 2023, mit tartogatsz számomra? :)

Igyekszem majd Nektek is folyamatosan mesélni róla.