A bejegyzés eredetileg 2017-ben a terepfutás.hu oldalon jelent meg.
Az ember életében jönnek-mennek az események, melyek évfordulókat generálnak. Az enyémben is van egy nagy, mégpedig kerek, 10. évfordulót ünneplek 2017-ben: az életemét. 2007-ben egy rosszindulatú daganattal küzdöttem meg, én nyertem. De hogy is jön ez most ide a terepfutáshoz? Elmesélem. A boldog befejezés garantált, hiszen itt vagyok :)
Csajos járattal érkeztem Pécsváradra, nem túl pihenten, de kifejezetten izgatottan. Gyakorlatilag gyerekkorom óta nem jártam az országnak ezen a részén, így a Mecsek mindenképp új dolgokat tartogatott számomra. Nagyon is, de ez csak később realizálódott. Bár korán érkeztünk, gyorsan elröppent 1,5 óra a rajtig és szinte fel sem eszméltem már kocogtunk a felvezető mögött. Sárga sáv, Budaiban ez a kedvenc, jól indulónak tűnt az útvonal. Persze fejben megvolt, hogy pár kilométer alatt párszáz métert emelkedünk rögtön az elején, de valahogy nem esett le ez mivel jár. Hamar elértem a határom, sétára váltottam, és itt döntöttem el, végigutazom a táv alatt 2007-et. Mert az útvonal pont olyan keménynek tűnt, mint az a bizonyos év.
Ahogy kapaszkodtam fel a Zengőre és elengedtem a koncentrációt a teljesítési időre, visszaröppentem röpke 10 évet. Ekkoriban vált biztossá, hogy nem úszom meg a műtétet, és míg a kortársaim érettségi lázban égtek, én arra koncentráltam, hogyan lehetne kivitelezni, hogy az írásbelik után következő műtétből a lehető legjobban felgyógyuljak a szóbeli(k)re, volt rá 2,5 hetem. Kihívás volt a javából, de abszolút teljesíthetőnek tűnt.
Közben haladtam tovább a meredek emelkedőn és nagyon tetszett, amit láttam, csodaszép volt az erdő, puha a talaj, napsütés, igazi tavaszi idő. Mindemellett fájt mindenem, a lábam, a hasam, és elkezdtem azon gondolkozni, mi lenne, ha csak fognám magam, leülnék az egyik fa tövébe és kész?
Alig telt el két hét a műtét után, jött a szövettan eredménye. Rosszindulatú. Valahogy az emberben egészen eddig a pillanatig fel sem merül komolyan, hogy igaz lehet, és még utána is reménykedik, hogy elcserélték a mintákat vagy hasonló, hiszen az előzetes vizsgálatok nem ezt mutatták és egyébként is csak 19 éves vagyok?! Újabb műtét és kemo lett előirányozva az utolsó érettségi vizsgám utánra. Rendkívüli hullámokat jár meg az ember addig, míg igyekszik elfogadni az egymástól független orvosok egybehangzó véleményét. Küzdjek vagy homokba dugjam a fejem?
Magam körül már nem nagyon láttam versenyzőket, egy lány időnként a látóterembe került, de ezt leszámítva csak szembe jövő turisták zavarták meg a természet neszeit – némelyik szurkolva, hajrázva, mások puffogva a tömeg miatt. A szemem gyönyörködött, de folyamatosan a feladáson járt az agyam. Persze jött az ellenérv is folyamatosan. Egyszer már letettem a voksom amellett hogy nem adom fel. Nem volt igazán kérdés, hogy vállalom-e a műtétet és a kemot. Élni akartam. Hittem, hogy még dolgom van, és ha ez kell ahhoz, hogy biztosra menjünk, akkor legyen. Sok mindent elvesztek, de az életem nyerem vele.
Ahogy küzdöttem magam előre lépésről lépésre, tudatosítottam magamban, hogy nem opció a feladás, azért jöttem, azért vagyok itt, hogy végigmenjek a távomon. Az az énem, aki lemond a küzdelemről, ott maradt a műtőasztalon, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy percig is komolyan gondoljam a feladást. Lehet, hogy lesz olyan verseny az életemben, amikor a kiszállás lesz az egyetlen igazán jó döntés, de ez nem az az alkalom. Megláttam a geodéziai tornyot és egy kicsit megkönnyebbültem. A mászás nehezén túl vagyok. Csodaszép a látvány, meredek lejtő következett. Itt már nincs visszaút, az ember sodródik a lendülettel. A második műtét után rögtön kezdődött a kemo, és a fizikai és lelki állapot hullámzó hónapjai.
Az útvonal is hullámzó lett, az első nagy meredek után laposabb részek, enyhébb emelkedők-lejtők hullámzó játéka váltotta egymást. Időnként útra dőlt fák, belógó növényzet, sárosabb foltok tették változatossá az ösvényeket és mozdítottak ki az emlékezésből. A kezelések és az utánuk következő nehezebb napok, majd a jobb közérzetű 1-2 hét és a következő kezelés lehúzó gondolata miatti ismét nehezebb napokra gondoltam. A frissítőpontokon kapott friss víz, a mosolygó önkéntesek engem is felderítettek, felfrissítettek. Teltek a kilométerek, hajtott előre, hogy ha megállnék, értelmetlenül telne el az idő. Séta-futás-kocogás-séta váltotta egymást. A második frissítő ponthoz közeledve felbukkantak a hosszú táv résztvevői és csak pislogtam, ahogy elszáguldottak mellettem. Még a Réka-kunyhó előtt elkavartunk néhányan, szerencsére hamar gyanús lett, hogy se kék négyzet, se szalag nincs a fákon. Aztán pislogtunk, hogy egy susnyásba vitt az ösvény :) Jók ezek a kizökkentő körülmények. Beszélgetőpartnerem is akadt, szóval a Bak-völgyi pontig szinte elrepült az idő. Innen állítólag már csak 45 méter szint volt vissza. Enyhe lejtő után megállt bennem az ütő. Újabb meredek kaptató magasodott előttem. Nekivágtam. A harmadik széria kemo volt a totális mélypont. A kezelés harmadik napjára rosszabbul voltam, mint előtte összesen és azt hajtogattam magamban és hangosan is, hogy én nem megyek vissza többet. Nem csinálom tovább, nem érdekel mi lesz. Aztán persze visszamentem a negyedik szériára is. Nem opció a feladás. Az emelkedő felénél már sírni volt kedvem, nem is az izmaim fájtak leginkább, hanem a hasammal volt a gond. Ennyire még sosem állt neki görcsölni futás közben. Sétánál mindig jobb lett. Igyekeztem kapaszkodni abba, hogy innen már tényleg nincs sok, csak 4-4,5 kilométer. És az emelkedőnek is mindjárt vége, és onnantól nagyrészt már tényleg lefele visz az út. Nézegettem az órám, nagyon közel jártam a bűvös 3 órához. Olyan kábulat szerűség szállt rám. Negyedik széria… gyakorlatilag végigaludtam a kezelés 3 napját.
Beértem a településre, innen már tényleg nincs sok vissza, séta-kocogás. Látom a templomot, az már majdnem a célnál van. Haladok tovább. Bakker ez még nem az. Menni kell tovább. A szám ismét lefele görbül. Ötödik széria. Úgy volt, ha minden rendben, csak négy lesz belőle. Minden rendben és mégis itt vagyok. Komolyan? Eddig az tartotta bennem az erőt, hogy lehet, hogy nem kell végig csinálni a teljes protokollt. Beletörődök. Ha muszáj, hát muszáj. Azt mondtam, rá bízom magam az orvosom legjobb tudására. Nem bírom tovább. Sose lesz vége. Igyekszem meghúzni, de a testem nem akar engedelmeskedni. A mellettem elhaladók biztatnak. Gyerünk, mindjárt itt a vége! Ott a csarnok, hallom a kereplőket. Már csak néhány tíz méter. Az ötödik széria első kezelési napján reggeli vizit. Potyogni kezdenek a könnyeim. Tényleg bíztam benne, hogy nem kell már többet itt lennem. Nehéz szívvel megyek be a rendelőbe… az osztály összes orvosa benn ül, rólam beszélnek. És jön a meglepő fordulat. Az orvosom közli, hogy haza mehetek, végeztünk, nem lesz több kezelés! Vigyorogva, megkönnyebbülten újra utat törnek maguknak a könnycseppek. Utolsó lépések, utolsó csippantás, beértem, itt vagyok, végigcsináltam. Mindenki mosolyogva, kedvesen fogad a célban, nagyon szeretem. Fáj minden, még nem jön a megkönnyebbülés. Betámolygok a csarnokba. Pár perccel később már állítólag vigyorgok. Hogyis ne tenném? Tartottam magam a nem adom fel alapelvhez, ahhoz, hogy az az énem, aki engedett volna a kiszállás gondolatának, 10 évvel ezelőtt meghalt, akkor, amikor amellett voksoltam, hogy igenis mindent megteszek azért, hogy a betegségnek legkisebb esélye se legyen fogást találni rajtam újra.
A hétköznapi edzéseken, a versenyeken különböző motivációkkal futunk. Én azért, hogy emlékezzek, bármilyen körülmény jön, küzdeni kell. Egészen a végéig, a célig. Ez ad erőt a mindennapokban is, ettől vagyok igazi mosolygó, apró dolgokban is szépséget találó túlélő. Az eredményem sokkal rosszabb lett, mint amire képes vagyok, és amit szerettem volna elérni, de nem is ez a lényeg. Hazafelé az autóban a lányok is megfogalmazták azt, amin jártak a gondolataim. Bármennyire is kemény volt a pálya, akármennyire is szenvedtünk és esetleg időnként utáltuk az egészet, összességében mégis csak jó érzés, hogy végigcsináltuk, és azzal a gondolattal zárhatjuk a napot, hogy ma is győzelmet arattunk a gyengeségeink felett.
Mecsek, visszajövök még! Gyönyörű voltál, megjárattad velem a poklot és a mennyet, felejthetetlen élmény volt, de nem volt belőled ennyi elég! :)
