A Fűrész 2.

Mintha egy sikerfilm második része lenne - és ha nem is sikerfilm, de egy izgalmas kihívás következő állomása. Bevezetésnek kezdjük azzal, hogy egy hónappal ezelőtt maximum csak kósza gondolatként mocorgott a fejemben, hogy idén újra ott leszek, de akkor is inkább csak az érzés kedvéért, max egy fel és más útvonalon le körön (ami már nem is A Fűrész....).

Idén azonban nem is a fizikai korlátaim voltak a fő nehezítő tényezők, hanem a sérüléstől való elég erős félelem. Talán veletek is történt már olyan sérülés, aminek az emléke újra és újra kísértett a legváratlanabb pillanatokban: amikor egy pillanatra éreztétek a mindent elborító éles fájdalmat, hallottátok a roppanó-pattanó hangokat, a kiszolgáltatottságot, hogy egyedül mozdulni sem nagyon tudtok. Azt a pillanatot ami hosszabb-rövidebb időre komolyan meghatározta a mindennapjaitokat. Mondanám, hogy nem minden lejtő és lépcső láttán jött ez elő kisebb-nagyobb mértékben, de akkor lehet, hogy kamuznék. Azon az időszakon már bőven túl vagyok, amikor óvatoskodásra lenne szükség, és könnyű kiránduláson már március végén mentem több, mint 16 km-t, persze elég tudatos útvonalválasztással, hogy se kövek, se gyökerek ne tegyenek próbára ha lehet, mégis megmaradt az én bevillanó sérülés pillanatom. Persze tudtam, hogy ez nem maradhat így, tenni akarok ellene és ha ismertek egy kicsit tudjátok, hogy igyekszem feszegetni a határaimat. Na az idei fűrészelés egy nagyszerű alkalom volt erre.

Hajnal 3:30-kor csörgött az első ébresztő, a többire végül nem is volt szükség, és hamarosan már egy autóban találtam magam Dórival, Csanyával és Rolival, úton Dömösre. Géza idén is már ott várt minket a Szentfa-kápolnánál előkészülve: a 16-os szerencseszám jutott nekem erre a napra. Nem húztuk nagyon az időt, Dórival 6 óra után pár perccel nekivágtunk az első körünknek, a 2024-es brutál hőmérséklet élénken élt az emlékeinkben. Arról a kalandról a terepfutás.hu oldalon olvashatod a beszámolómat. :) Én hamar leszakadtam, kerestem a megfelelő tempót-légzést, miközben igyekeztem nem csak a lábam elé nézni. Úgy voltam vele, hogy semmi sietnivalóm sincsen, 2 körért jöttem, van rá 12 órám, van idő fotózni, köszönni Sándor-József-Benedek-Pongrác-Szervác-Bonifácnak, nézelődni az ébredező erdőben, a kitett sziklákon magamba szívni a táj nyugalmát...

Tudom-tudom most néztek nagyot, hogy mi ez a Sándor-József-Benedek-Pongrác-Szervác-Bonifác? Kérem szépen emlékeztem, hogy a szikláknak van saját neve, valamiért az volt bennem, hogy mintha férfi nevek lennének de persze nem jutottak eszembe, úgyhogy könnyen jött az átkeresztelés. Ahogy lentről haladsz felfelé, egyre közelebb érsz a kitett meleg szakaszhoz, vagyis Sándor, József és Benedek tényleg meghozzák a meleget... aztán ezen az analógián tovább haladva, néha négykézláb mászva azt kívánod bár valami hozna egy kis lehűlést, hát mi más lehetne a másik három szikla neve, mint Pongrác, Szervác és Bonifác? Persze lehettek volna jégkrém, jeges kávé vagy egy gyors zápor is, csak hogy a leggyakoribb dolgokat említsem amikről ezen a szakaszon a legtöbbet fantáziáltam, de az mégis hogy illett volna a névsorba?! Rend a lelke mindennek. Azóta persze már (most éppen még) tudom a nevüket, de nekem már örökké azok maradnak, aminek én kereszteltem őket. Viszont amennyiben kíváncsiak vagytok a hivatalos neveikre, olvassátok el Csanya beszámolójában :)

Szóval egyébként az első felfelén nem történt semmi extra, időnként átfutott a fejemen, hogy mostmár téééééééééényleg lehet, hogy hasznos lenne megtanuljak botozni, de aztán általában el is hessegetem a gondolatot. Lábak nagyon klasszul bírták, a talaj a kitett részeken is még egész egyben volt. A csúcson gyorsan megcsináltam a klasszik Dunakanyar fotót (gyönyörű a panoráma, ha még sosem jártál a Prédikálószéken ideje útba ejtened, de a felkészültségednek megfelelő útvonalat és cipőt válassz!), aztán fordultam is vissza, hogy megtegyem az első ereszkedést.

Az a csoda kanyarulat

 

Fotót készítette: Jánosi Dóri

Azon filóztam, milyen vicces nevet adok majd a kétfogú fűrészemnek. A pulzusom némiképp megugrott, amikor elértem azt a szakaszt, ahol felfelé négykézláb mászva jöttem, és próbáltam visszaidézni 2024-ből, hogy itt hogy a csodában kellene lemenni?

A négykézlábas szakasz

 

Persze itt is a legjobb megoldás megindulni és tenni a kezeid-lábaid egymás után, sok aggódnivaló nincsen, masszívan egyben vannak a kövek, van mibe kapaszkodni. Ahogy haladtam tovább és elértem a morzsalékos-görgeteges szakaszt, a szívem ismét millióval száguldott. Mozgó kövek, sóderes-homokos csúszós törmelék... óvatosan haladtam kőről kőre, néha többször megpróbálva fél lábbal, hogy biztos elég stabil? Ölelgettem a fákat szorgalmasan - ahol voltak. Minden idegszálammal arra fókuszáltam, hogy se a kövek, se a bokám ne mozduljanak. Elképesztően fárasztó és lassú volt így haladni. 

A legfélelmetesebb lejtő a pályán (itt az első felfele perspektívájából)

 

Viszont ahogy közeledtem a hegy aljához, egyre jobban oldódott a félelem és kezdtem elhinni, hogy fájdalom és sérülés nélkül is le tudhatok jutni. Ahogy visszaértem a kápolnához és bemondtam a szerencseszámom, és felkerült az első strigula a nevem mellé, a megkönnyebbülés kezdett megkörnyékezni. Nem időztem hosszan, ivás, pár falat evés, kulacs csere (mostanában használgatom a Decathlon ISO+ dinnyés iso porát, általában kicsit hígabbra keverve mint a hivatalos adagolás, de most szófogadó voltam és az ajánlott adagolással mentem, azt szeretem benne nagyon, hogy egyáltalán nem édes, hanem egy kicsit savanykásabb alapíze van, egy lehelletnyi görögdinnye aromával), aztán irány a második kör. A felfeléről nagyon nincs mit mondani, élveztem, hogy sokkal jobban bírom, mint 2 éve. A csúcson a fordítónál már mintha inkább izgatottság és várakozás kapott volna el, persze azért a félelem is ott lapult, de az egyre szárazabb és melegebb lefelén sem történt semmi gond. Mentálisan most is fárasztó volt a koncentráció, de a szembe jövők kérdésére már az volt a válaszom, hogy egy harmadikra biztos, hogy kijövök!

Fotót készítette: Borhegyi Éva

 

Dórival megbeszéltük, hogy a 2. kör után pihenünk egy kicsit és kávézunk egyet a látogatóközpont büféjében, viszont ő annyira flowban volt, hogy gyorsan kiment még egy 3. körre is előtte. Én addig eszegettem, beszélgettem, igyekeztem vizsgálni magam belül, hogy vajon van-e bennem még két körre elég erő, lelkesedés, motiváció, és egyre magabiztosabban jött magam számára a válasz, hogy igen. A srácok közben nagyüzemben nyomták a köröket, motiváló volt figyelni, ahogy az emberek újra és újra kimennek megküzdeni magukkal és a meleggel. Ha még nem hallottátok, képzeljétek, idén rekord dőlt, 12 óra alatt 12 kör az új! A hosszabb pihenő és a kávé (és a tiszta wc :D ) nagyon feltöltő volt, jó kedvvel vágtam neki a harmadik körnek, és felfele már azon járt az agyam, hogy igazából erőnlétben tök jól vagyok, sehol semmi mélypont, a meleg is elviselhető, szóval ha épségben lejutok, akkor nem állok meg háromnál. Dórival kényelmesre vettük a tempót, hozott magával szemeteszsákot, kerültek bele sorban az útközben összeszedett szemetek. Az időjárás igazából nagyon kegyes volt hozzánk, felhők jöttek-mentek, és a gerincen fújdogált a szél. Persze ahogy haladt előre a nap, egyre kevesebb lett az árnyék és egyre szárazabb a hegy felszíne, szóval a próba azért megvolt végig. És találkoztam önmagammal :D már az első körben néztem a csúcshoz közel, hogy mintha egy Csilla feliratú fecnit látnék - igen, az is vagyok :) -, de nem volt kedvem megállni fotózni, mondván úgyis jövök még erre párszor. A második körben nyilván nem lett meg, így a harmadik szemétszedősdi közben emlegettem Dórinak, úgyhogy még jobban lestük a földet, és képzeljétek meglett! Úgyhogy elkészült a fotó, a fencni meg ment a szemeteszsákba. Dóri még maradt a csúcson, így egyedül vágtam neki az ereszkedésnek.

Találkozás önmagammal

 

A harmadik lefelénél már érezgettem a fáradtságot, de a fájdalom továbbra is elkerült, szóval ismét egy kicsit leülősebb pihenő után nekivágtam a 4. körnek. Azt már láttam, hogy ennél többel nem fogom kísérteni magam (hahaha, igen, pedig amúgy kósza gondolatként megfordult ám a fejemben). Minden megtett lépéssel egy kis kő gördült le a szívemről és kerültem távolabb a félelemtől amivel eredetileg elindultam. Elköszöntem Sándortól, Józseftől, Benedektől, Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól, és azt kívántam közben, hogy még sokáig legyen lehetőségem őket látogatni. Óvatosan megsúgtam nekik, hogy jövőre talán lesz bátorságom egy ötödik körhöz is. Lefelé már rendesen remegtek a lábamban az izmok a megterheléstől, de hatalmas volt az öröm, hogy újra itt lehettem és képes voltam nem csak kettő, de négy karikára is.

Nagyon jól sikerült a frissítés, alapvetően az erőnlét is végig rendben volt, a Garmin szerint a fel-le mászkálás közben valahogy összehoztam közel 1 óra 10 percnyi "futást" (jó, a pihenő rövid síkon-kis emelkedőn-lejtőn tényleg kocogtam, de hogy ennyi hogy jött össze?) és az ezerdolláros mosoly is kitartott végig :)

Az a híres ezerdolláros az utolsó ereszkedéskor

 

4 fűrészfog, 1897 m + szint és 20,6 km lett az enyém ezen a napon (és egy nagy adag izomláz), ami csodás helyettesítője a hegyen hagyott félelemnek és klassz kiegészítője annak a kis bátorságnak, amit menet közben összeszedtem.

És hogy van-e még mit dolgozni a lejtő-lépcső viszonylatában érzelmileg? Naná! Bár mostmár főleg a lépcsőn van a hangsúly. Köszönöm Roli az imaginációs technikát amit meséltél hozzá, használom!

Szuper volt a banda, a turisták meg most is elvetemültek, nekem is volt pár olyan találkozásom, akikben nem voltam biztos, hogy egyben leérnek. A kedvenc mondásom idén az volt, hogy "valaki már megint lelopta az útvonaljelölő szalagokat" (tudjátok, amik sose voltak :) ).

Jövőre reményeim szerint újra a Vadálló-köveknél mehet majd a körözés (és eléggé biztos vagyok abban, hogy a kövek nevére jövőre sem fogok emlékezni). Szóval ha arra jártok, köszöntsétek a nevemben a kedvenc 6osomat!

 

 

 

Újra terepen futottak a lábak

Végre-végre volt bátorságom letérni az aszfaltról. Nem mondom, hogy nem féltem a gyökerektől és a kövektől, mert nagyon! Emiatt jó fárasztó is volt az a kis 4 km-es karika, amit kigondoltam, de ha sose kezdem el akkor hogy térnék vissza?

Szokatlanul csendes volt Normafánál az erdő, az elmúlt időszak rakpartozása és gellérthegyezése után egyenesen sokkolt az erdő csendje - és nagy meglepetésemre igazából Normafa önmagához képest is alig volt látogatott. Imádtam az aranyóra színeit, az aranyban úszó erdőt, a rózsaszínre színeződő felhőket - segített elterelni a figyelmem, hogy ne csak a talajt vizslassam mindenféle buktató és bokaforgató tárgyakat vizslatva. Megfutottam a sunyi lapos emelkedőket, megérte minden perc erősítés, kardió az elmúlt 7 hónapban. Furcsa volt a madárhangok hiánya, csak néhány rigó próbált frászt hozni rám a lendületes avar turkálással. Ma a kutyások is jófejek voltak, behívták az ebeket, bringás se gázolt le, úgyhogy abszolút pozitív a mérleg.

Már a buszhoz sétálva

 

Elmorzsoltam néhány könnycseppet a végén, elképesztő ereje van annak, amikor az ember vissza tud térni ahhoz amit szeret. És végre nem felpörögtem a sok zajtól körülöttem, hanem a gondolatok egy kicsit elcsendesültek bennem és átvette az uralmat minden fölött a hála. Hála, hogy lélegzem, hogy van erő a testben a mozgáshoz, hogy van lehetőség-hely-idő egy kicsit kilépni a hétköznapi malomból.

Lábak alapvetően rendben, de igyekszem önuralmat gyakorolni, és még pár hétig tényleg 5 km alatt futkorászni tovább, hogy szokja a futós terhelést. Szombaton pedig Fűrész! Két körre mindenképp benevezek, aztán a többit majd annak függvényében, hogy a lábak hogy bírják. Ott tali! :)

 Új zene nincsen, még mindig a Budai felhők vannak beragadva. :) 

World Watercolor Month - július az akvarell festés hónapja

Ha alkotásról van szó, nyilván a szívemnek igen kedves víz itt is megjelenik, a kedvenc médiumom az akvarell, azaz a vízfesték. Egyszerű és bárki számára könnyen hozzáférhető - nincs feltétlenül szükséged művészi minőségű eszközökre ahhoz, hogy (különlegeset) alkoss. Ezen kívül van egy nagyon erős tanító funkciója: nem mindig tudod úgy kontrollálni a vizes felület és a festék viselkedését, ahogy te szeretnéd. Persze gyakorlással és az eszközeid megismerésével ez fejleszthető, és a legrosszabbnak tűnő helyzetből is ki lehet hozni nagyon jót. Tiszta élet-szimbolika. És hogy mit keres a téma egy alapvetően futósnak indult blogon? Nagyon egyszerű, ez is én vagyok :)

Évek óta szemezek a World Watercolor Month kihívással, amikor a cél az, hogy júliusban 31 nap alatt 31 akvarell kép készüljön. Ilyen hosszú festős kihívásban még nem vettem részt, viszont most nagyon hasznosnak találom az időzítést, hogy a kreatív energiám egy kicsit mederbe terelve működjön és folyhasson, amíg letisztulnak a nagyobb elképzeléseim.

A World Watercolor Month - minden év júliusában - egy globális művészeti kezdeményezés, amelynek lényege, hogy népszerűsítse az akvarellfestést, és felhívja a figyelmet a művészet és a kreativitás fontosságára. A kihívás során a résztvevők arra törekednek, hogy 31 nap alatt 31 akvarellképet készítsenek. Van egyfajta közösségépítő ereje is: a résztvevők megosztják egymással alkotásaikat a közösségi médiában a #WorldWatercolorMonth hashtaget használva. Eddig jellemzően csak zárt fb csoportokban mutogattam mi készül egy-egy ilyen kihívás során, de ez most egy kicsit más lesz. Menet közben valószínűleg ide is fogok ennek kapcsán írni, ééééééés, a szokásos @capsaicinrunnagirl instafiók helyett újraaktiválom magam a @karinacsbiro oldalon is és igyekszem minden nap posztolni az aznapi alkotást. Szóval kövessétek be, ha kíváncsiak vagytok hogyan alakulnak a színek a kezem alatt a következő 31 napban.

Ma, július 1-én a hőhullám melege extra kihívást adott már reggel, a vizes papírfelület extrém gyorsan száradt, én meg extra vízzel igyekeztem kompenzálni. A mai cél az volt, hogy az akvarell füzet "borítóját" készítsem el, az idei évem motivációs gondolatával (Gratitude Is the Best Attitude - avagy a hála a legjobb hozzáállás). A technika wet-on-wet, biztos ti is csináltatok ilyet gyerekként vagy rajzórán: a papírfelületet vagy egy részét jó alaposan össze kell vizezni, aztán festékes ecsettel pacákat tenni rá és hagyni, hogy szétússzanak, vagy két szín közötti átmenetet, összemosást végezni. Ez idáig még egész rendben is lehetett volna, viszont a túl sok felvitt víz, amivel a gyors száradást szerettem volna kompenzálni, jobb oldalon és alul összegyűlt, csodás pocsolyákat képezve - na nem a hála volt az első gondolatom xD Mit is mondtam korábban? Meg kell ismerni az eszközöket amit használsz - én pedig még sosem festettem ebbe az akvarell füzetbe, nem számítottam rá, hogy összevissza hullámosodik a papír (hogy értsétek, amúgy olyan akvarell tömböt szoktam használni, ami 3 vagy 4 oldalán ragasztott, azaz a ragasztó a helyén tartja a papírt amikor az átnedvesedés miatt hullámosodni kezdene). Azért igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből. Tökéletes? Nem :D Elégedett vagyok? Hahaha, a maximalista énem egy kicsit sír belül. A foglalkozás elérte a célját? Teljes mértékben! És ez a lényeg :) Mutatom az eredményt.

 

Amikor reggel 8-kor már túl vagy az edzésen

Sosem gondoltam volna, hogy ezt mostanában leírom, de azt hiszem - hacsak a szelektív memóriám ki nem szórta - életemben először történt olyan, hogy reggel 8-ra már túl vagyok az edzésen. Elmondani sem tudom mennyire nem szeretek korán kelni, ez alól csak néhány kivétel van: az első számú az utazás, aztán a többin osztoznak a versenyek, a Fűrész, meg még néhány nemannyira hétköznapi apróság.

A mostani hőhullám viszont senkit nem kérdezett, és a lakásban éjszaka sem megy 30 fok alá a hőmérséklet, szóval hamar kidobott ma is az ágy. Reggel 6 magasságában kávéval a kezemben azon merengtem, hogy igazából 3 választásom van. Összeszedem magam, kimegyek a heti 3. futáskára és így biztosan nem marad el vaaaaagy elindulok hamarabb vízpartozni vaaaaagy elhúzom az időt és szenvedek a meleg lakásban. Nem kellett sokat gondolkozni, gyorsan összekaptam magam futáshoz, naptej kenés vastagon, bekevertem az isot amiből ebben a melegben amúgy is iszok egy hígra kevert liternyit és kiléptem. Elmondani sem tudom mennyire felüdítő volt! Mozgott a levegő, kis szellő legyezte a kint még bőven 30 alatti hőmérsékletet! Nyilván a tűző napos rakparton már nem volt olyan jó érzés, de na, a Nap a barátom :D volt is a héten egy mém, ami nagyon passzol, igen, én a felső vagyok :D 

eredeti kép forrása: Noemi Vagvölgyi

Meglepődve vettem tudomásul, hogy kipihent testtel mennyire más a futás is, pulzus alacsonyabb és az érzés is kellemesebb, és az sem zavart, hogy a kávén és vízen (és menet közben ison) kívül még semmit nem vittem be. Jelentem a futás rész ma jó érzésekkel, alacsonyabb pulzussal és megfelelő lábviszonyokkal elérte a 15 percet, úgyhogy ezzel lehet jövő héten továbbmenni. :)

Ma végig ezt dúdoltam, úgyhogy tessék, ragadjon a ti fületekbe is: 

 

293 nap

Kedves Naplóm!

Ma futottam! 9 hónap és 20 nap szünet után végre FUTOTTAM! Elképesztően hosszú időnek tűnt az eltelt 293 nap és továbbra is semmilyen edzés sem tudta megközelíteni azt amit ez a mozgásforma ad, pedig szorgalmasan edzettem és kísérleteztem. Ez végre nem csak óvatos próbálkozás volt, hogy mit bír a bokám, hanem igazi örömfutás (nyilván elszálló pulzussal, de kit érdekel, amikor végre eljutottam abba a fázisba, hogy nem fáj, nem szúr, nem kellemetlen, nem bizonytalan, hanem a lábikók teszik a dolgukat, ahogy kell!). A lelkemnek már nagyon szüksége volt rá :)

Minden ott kezdődött, hogy a hétvégén a csajokkal kiruccantunk egy kicsit a dél-olasz világba, ami igazán-igazán kikapcsolt, főleg a sznorkelezés szépen visszabillentett és segített kicsit rendezni a gondolataimat, és régi-új ötletek keresik a helyüket a fejemben. Valahogy a tenger mindig helyre rak. Nagyon szeretem - csak lenni a vízben fejjel előre, csodálni és figyelni az élőlények, fények mozgását, amikor egyszerre vagy része a víz alatti világnak és mégis csak külső megfigyelő - meditatív és segít a jelenbe kerülni, eltávolodni az agyalós dolgoktól. Kintlét alatt derült ki, hogy sikerült meghosszabbítani a szerződésem, ezzel hatalmas nyomás ment le rólam és épülni kezdett a vágy, hogy a szülinapom, a sok szépséget, a rendeződő munka ügyet, rendeződő egészséget úgy igazán megünnepeljem magammal, erre mi lehetne a legjobb mód, mint a futás? :D Oké, biztos vannak ennél jobb ötleteitek, de ha egyszer ez hiányzott a legjobban??? :D 

 

És nyilván nem tudok kibújni a bőrömből, az agyam üresjáratban is ezerrel pörög a kint előkerült ötletek megvalósításán, erre pedig a legjobb gyógyszer ha tempósan teszem egymás után a lábaimat. Úgyhogy ma nehezen ment melóban a koncentráció, izgatottan számoltam vissza a perceket, mint múlt héten a diákok a vakáció kezdetét. Hogy izgultam-e, mi lesz ha mégse bírja a lábam? Féltem mi lesz ha nem fog menni ennyi kihagyás után semmi? Naná! De elindultam, és a bemelegítő séta után csoda 12 percnyi futás jött :) nyilván vigyorogtam közben ezerrel, és rá kellett szólni magamra, hogy csukjam be a szám, mert tele megy bogarakkal :D de ez egy kitűnő első alkalom volt és alig várom a folytatást! 

 

Már csak arra kell figyelni, hogy ne terheljem túl a lábakat, hanem tudjak figyelni a fokozatos terhelés növelésre. Jöhetnek újra a Gellért-hegyes hétközbeni edzéskék! Valahol kicsit rá kell gyúrni az idei Fűrészre :D Szóval helló mindenki, újra itt vagyok!

És itt egy kis nagyon-én zene. :)

 

 

Új kihíváson innen, Fűrészen túl

Az van, hogy visszajutottam arra a pontra, hogy szükségem van célra, kihívásokra a mindennapi edzéseim lelkiismeretes elvégzése érdekében. Megint.

Dalmacija Ultra Trail (2023) RIVER DUT csúcspont - háttérben Omis a homokos tengerparton váró rajtkapuval

A 2022. őszi újrakezdésnek a fájdalommentes futómozgás céljával futottam neki, amit először egy ingyenes edzéstervvel, majd edzői felügyelettel sikerült is abszolválni úgy, hogy 2023. tavaszán már azon járt az agyam, hogy mi lenne ha próbára tenném magam versenyszituációban is (UTVV Castra City Run 11km 260m +). Ahogy telt az év, egyre nagyobb lett az étvágyam (Tailwind Börzsöny Trail S 8km 470m+; DUT River 16km 920m+; Ensport Budai Trail M 17,5km 580m+), viszont mindenféle edzőváltásos kavarás és a munka túlterhelés miatt azért a motivációm és az edzéseim elég hullámzóan alakultak. Őszre viszont sikerült visszatalálni magamhoz, magamért kimenni újra. Aztán beütött melóban a karácsonyi szezon és fizikailag annyira padlóra küldött, hogy 2024. márciusig alig volt kapacitásom kimenni. Aztán melóhelyváltás meghozta a fizikai tehermentesítést, azóta kisebb nagyobb lelkesedési hullámokkal, de edzegetek folyamatosan, ráadásul kitaláltam magamnak, hogy csak neki kéne fogni annak a bizonyos Fűrésznek, ha már végre van egy olyan év, amikor szabad tudok lenni aznap. :)

Nyilván mire elérkezett az esemény hétvégéje, egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban.

 

A nagybetűs FŰRÉSZ négy fogával

A Fűrész nem verseny, hanem leginkább egy jó kis kihívás, ami tükröt tart eléd és megnézheted mire elég a felkészültséged. A feladat reggel 6 és este 6 között annyi kört megtenni, amennyit szeretnél, amennyit bírsz - érem vásárlásra akkor válsz jogosulttá, ha legalább 4 kört megtettél. És hogy mi is egy kör? Dömös Szentfa kápolnától piros háromszög jelzésen fel Prédikálószékre a kilátóig/panorámás csúcskőig, majd ugyanezen az úton vissza. Odaúton kb. 2,4 km-en 470 m+ szintemelkedés kerül a lábakba, vissza meg nyilván ugyanez lejtőzve. Szóval lecke feladva, közel 20 km, 2000 métert közelítő szintemelkedéssel várt. Abban biztos voltam, hogy egy kört megyek, talán kettőt, de a négy az távolban lebegő célként, kicsit délibábosan lengedezett a távolban. Nyilván mindenféle kálvárián, mélypontokat, és csúcskövet négyszer megjárva Dóri motivációs kóóóócs :) támogatásával végül megtettük a négy kört (nekem kitérőkkel 23,4 km 1880m+), aztán jól megérdemelten áztattuk fáradt tagjainkat a Dömösi-Malom-patak hűs vizében. Abban a pillanatban, ott a patakban ülve az a gondolat forgott a fejemben, hogy soha többet körözés :D persze hazafelé már el-elgondolkodtam, hogy mi lenne egyszer újra nekifutni, azóta meg úgy vagyok vele, hogy ha jövőre megtehetem, tuti ott leszek. Klassz volt újra és újra találkozni ugyanazokkal az arcokkal, mindenki megdolgozott a maga köreiért, miközben buzdította a körülötte levőket. Egyre csak felcsendültek a "Te mennyi kört tervezel?", "Hányadik körnél jársz?" és hasonló kérdések, és a válaszok a körök számával folyton változtak. Köszönöm Csanya az élményt!

Akkor én itt most leülök. FŰRÉSZ, 3. kör, legmélyebb mélypont a magasban. (Fotó: Geleta Péter)

Ez után a hosszú bevezető :D után csak elérkeztem ahhoz a ponthoz, ami miatt nekiültem az írásnak. Keresem az új kihívást. Kihívásokat.

A futás, különösen terepen mindenkinek mást jelent. Számomra éppen azt, amire szükségem van. Stresszlevezetést, kimozdulást, testmozgást, elengedést, motiváció keresést, múltba vagy jövőbe révedést, feldolgozást. Van, hogy a gondolataim csapongnak, mint egy ketrecből kiszabadulni készülő- vagy kiszabadult, megvadult állat, máskor lassan hömpölygő folyóként ömlenek keresztül rajtam, megint máskor csendesen rebbenve keresik a helyüket. Nincs két egyforma edzésem, nincs olyan, hogy csak kimegyek edzeni, mert kimegyek edzeni. Mindig többként megyek haza, mint ahogy elindultam. Nem csak fizikailag, erőnlétileg épít, hanem elsősorban és leginkább lelkileg.

Viszont ehhez el kell indulni, és azt hiszem ezzel sokan egyetértetek, hogy sokszor pont ez a legnehezebb rész.

 

Vadálló-kövek egyike, név szerint a Nagytuskó. Tudtátok, hogy mindegyik sziklaalakzatnak saját neve van?

 

Van itt néhány ötlet, amik ugyan ütemezve még nincsenek, de kezdhetek építeni rájuk.

Az már biztos, hogy a következő 1-2 hónapban kipróbálom magam egy privát Twin Peaks-en - amennyiben nem hallottál még róla, akkor itt tudsz utána olvasni, ez a táv a Salomon Ultra-Trail Hungary egyik betétszáma.

Ezen kívül rajzoltam magamnak egy tracket, Tahitótfaluból sárga kereszten, majd sárga körön, sárga sávon fel Vörös-kőhöz, sárga sávon vissza a sárga sáv-sárga kör találkozásáig, ismét fel Vörös-kőre, le sárga sáv-sárga kör találkozásáig, ebből összesen 4 kör, majd a sárga sávon vissza le Tahiba (Vörös-kő körözés, Karina kihívása, csináld ha van kedved :D). Fincsi kis emelkedővel. Négyszeresen.

Ősszel-télen viszont klassz lenne ismét egy kis versenyhangulatba csöppenni. Távban nagyjából ilyesmiben gondolkozom, mint a fentebbiek: max. 25 km.

Egyelőre egy évzáró Mizuno Antalya Ultra Maraton 2024 betétszámot néztem ki magamnak, 22 km bár a szintemelkedés csak 270m+ ami elgondolkodtatott az eggyel nagyobb táv irányába, viszont idén nem tervezek 25 km fölé menni. Nevezés még nincsen. Még. :)

Ha van tipped eseményre, útvonalra, kihívásra, ne tartsd magadban :)

 

Igyekszek visszatérni a rendszeres íráshoz, kifejezetten hiányzott. Nyugodtan kérjetek számon, ha nem így történne. :)

Megjártam a poklot és a mennyet - Mecsek TraileM

A bejegyzés eredetileg 2017-ben a terepfutás.hu oldalon jelent meg.

Az ember életében jönnek-mennek az események, melyek évfordulókat generálnak. Az enyémben is van egy nagy, mégpedig kerek, 10. évfordulót ünneplek 2017-ben: az életemét. 2007-ben egy rosszindulatú daganattal küzdöttem meg, én nyertem. De hogy is jön ez most ide a terepfutáshoz? Elmesélem. A boldog befejezés garantált, hiszen itt vagyok :)

Csajos járattal érkeztem Pécsváradra, nem túl pihenten, de kifejezetten izgatottan. Gyakorlatilag gyerekkorom óta nem jártam az országnak ezen a részén, így a Mecsek mindenképp új dolgokat tartogatott számomra. Nagyon is, de ez csak később realizálódott. Bár korán érkeztünk, gyorsan elröppent 1,5 óra a rajtig és szinte fel sem eszméltem már kocogtunk a felvezető mögött. Sárga sáv, Budaiban ez a kedvenc, jól indulónak tűnt az útvonal. Persze fejben megvolt, hogy pár kilométer alatt párszáz métert emelkedünk rögtön az elején, de valahogy nem esett le ez mivel jár. Hamar elértem a határom, sétára váltottam, és itt döntöttem el, végigutazom a táv alatt 2007-et. Mert az útvonal pont olyan keménynek tűnt, mint az a bizonyos év.

Ahogy kapaszkodtam fel a Zengőre és elengedtem a koncentrációt a teljesítési időre, visszaröppentem röpke 10 évet. Ekkoriban vált biztossá, hogy nem úszom meg a műtétet, és míg a kortársaim érettségi lázban égtek, én arra koncentráltam, hogyan lehetne kivitelezni, hogy az írásbelik után következő műtétből a lehető legjobban felgyógyuljak a szóbeli(k)re, volt rá 2,5 hetem. Kihívás volt a javából, de abszolút teljesíthetőnek tűnt.

Közben haladtam tovább a meredek emelkedőn és nagyon tetszett, amit láttam, csodaszép volt az erdő, puha a talaj, napsütés, igazi tavaszi idő. Mindemellett fájt mindenem, a lábam, a hasam, és elkezdtem azon gondolkozni, mi lenne, ha csak fognám magam, leülnék az egyik fa tövébe és kész?

Alig telt el két hét a műtét után, jött a szövettan eredménye. Rosszindulatú. Valahogy az emberben egészen eddig a pillanatig fel sem merül komolyan, hogy igaz lehet, és még utána is reménykedik, hogy elcserélték a mintákat vagy hasonló, hiszen az előzetes vizsgálatok nem ezt mutatták és egyébként is csak 19 éves vagyok?! Újabb műtét és kemo lett előirányozva az utolsó érettségi vizsgám utánra. Rendkívüli hullámokat jár meg az ember addig, míg igyekszik elfogadni az egymástól független orvosok egybehangzó véleményét. Küzdjek vagy homokba dugjam a fejem?

Magam körül már nem nagyon láttam versenyzőket, egy lány időnként a látóterembe került, de ezt leszámítva csak szembe jövő turisták zavarták meg a természet neszeit – némelyik szurkolva, hajrázva, mások puffogva a tömeg miatt. A szemem gyönyörködött, de folyamatosan a feladáson járt az agyam. Persze jött az ellenérv is folyamatosan. Egyszer már letettem a voksom amellett hogy nem adom fel. Nem volt igazán kérdés, hogy vállalom-e a műtétet és a kemot. Élni akartam. Hittem, hogy még dolgom van, és ha ez kell ahhoz, hogy biztosra menjünk, akkor legyen. Sok mindent elvesztek, de az életem nyerem vele.

Ahogy küzdöttem magam előre lépésről lépésre, tudatosítottam magamban, hogy nem opció a feladás, azért jöttem, azért vagyok itt, hogy végigmenjek a távomon. Az az énem, aki lemond a küzdelemről, ott maradt a műtőasztalon, nem engedhetem meg magamnak, hogy egy percig is komolyan gondoljam a feladást. Lehet, hogy lesz olyan verseny az életemben, amikor a kiszállás lesz az egyetlen igazán jó döntés, de ez nem az az alkalom. Megláttam a geodéziai tornyot és egy kicsit megkönnyebbültem. A mászás nehezén túl vagyok. Csodaszép a látvány, meredek lejtő következett. Itt már nincs visszaút, az ember sodródik a lendülettel. A második műtét után rögtön kezdődött a kemo, és a fizikai és lelki állapot hullámzó hónapjai.

Az útvonal is hullámzó lett, az első nagy meredek után laposabb részek, enyhébb emelkedők-lejtők hullámzó játéka váltotta egymást. Időnként útra dőlt fák, belógó növényzet, sárosabb foltok tették változatossá az ösvényeket és mozdítottak ki az emlékezésből. A kezelések és az utánuk következő nehezebb napok, majd a jobb közérzetű 1-2 hét és a következő kezelés lehúzó gondolata miatti ismét nehezebb napokra gondoltam. A frissítőpontokon kapott friss víz, a mosolygó önkéntesek engem is felderítettek, felfrissítettek. Teltek a kilométerek, hajtott előre, hogy ha megállnék, értelmetlenül telne el az idő. Séta-futás-kocogás-séta váltotta egymást. A második frissítő ponthoz közeledve felbukkantak a hosszú táv résztvevői és csak pislogtam, ahogy elszáguldottak mellettem. Még a Réka-kunyhó előtt elkavartunk néhányan, szerencsére hamar gyanús lett, hogy se kék négyzet, se szalag nincs a fákon. Aztán pislogtunk, hogy egy susnyásba vitt az ösvény :) Jók ezek a kizökkentő körülmények. Beszélgetőpartnerem is akadt, szóval a Bak-völgyi pontig szinte elrepült az idő. Innen állítólag már csak 45 méter szint volt vissza. Enyhe lejtő után megállt bennem az ütő. Újabb meredek kaptató magasodott előttem. Nekivágtam. A harmadik széria kemo volt a totális mélypont. A kezelés harmadik napjára rosszabbul voltam, mint előtte összesen és azt hajtogattam magamban és hangosan is, hogy én nem megyek vissza többet. Nem csinálom tovább, nem érdekel mi lesz. Aztán persze visszamentem a negyedik szériára is. Nem opció a feladás. Az emelkedő felénél már sírni volt kedvem, nem is az izmaim fájtak leginkább, hanem a hasammal volt a gond. Ennyire még sosem állt neki görcsölni futás közben. Sétánál mindig jobb lett. Igyekeztem kapaszkodni abba, hogy innen már tényleg nincs sok, csak 4-4,5 kilométer. És az emelkedőnek is mindjárt vége, és onnantól nagyrészt már tényleg lefele visz az út. Nézegettem az órám, nagyon közel jártam a bűvös 3 órához. Olyan kábulat szerűség szállt rám. Negyedik széria… gyakorlatilag végigaludtam a kezelés 3 napját.
Beértem a településre, innen már tényleg nincs sok vissza, séta-kocogás. Látom a templomot, az már majdnem a célnál van. Haladok tovább. Bakker ez még nem az. Menni kell tovább. A szám ismét lefele görbül. Ötödik széria. Úgy volt, ha minden rendben, csak négy lesz belőle. Minden rendben és mégis itt vagyok. Komolyan? Eddig az tartotta bennem az erőt, hogy lehet, hogy nem kell végig csinálni a teljes protokollt. Beletörődök. Ha muszáj, hát muszáj. Azt mondtam, rá bízom magam az orvosom legjobb tudására. Nem bírom tovább. Sose lesz vége. Igyekszem meghúzni, de a testem nem akar engedelmeskedni. A mellettem elhaladók biztatnak. Gyerünk, mindjárt itt a vége! Ott a csarnok, hallom a kereplőket. Már csak néhány tíz méter. Az ötödik széria első kezelési napján reggeli vizit. Potyogni kezdenek a könnyeim. Tényleg bíztam benne, hogy nem kell már többet itt lennem. Nehéz szívvel megyek be a rendelőbe… az osztály összes orvosa benn ül, rólam beszélnek. És jön a meglepő fordulat. Az orvosom közli, hogy haza mehetek, végeztünk, nem lesz több kezelés! Vigyorogva, megkönnyebbülten újra utat törnek maguknak a könnycseppek. Utolsó lépések, utolsó csippantás, beértem, itt vagyok, végigcsináltam. Mindenki mosolyogva, kedvesen fogad a célban, nagyon szeretem. Fáj minden, még nem jön a megkönnyebbülés. Betámolygok a csarnokba. Pár perccel később már állítólag vigyorgok. Hogyis ne tenném? Tartottam magam a nem adom fel alapelvhez, ahhoz, hogy az az énem, aki engedett volna a kiszállás gondolatának, 10 évvel ezelőtt meghalt, akkor, amikor amellett voksoltam, hogy igenis mindent megteszek azért, hogy a betegségnek legkisebb esélye se legyen fogást találni rajtam újra.

A hétköznapi edzéseken, a versenyeken különböző motivációkkal futunk. Én azért, hogy emlékezzek, bármilyen körülmény jön, küzdeni kell. Egészen a végéig, a célig. Ez ad erőt a mindennapokban is, ettől vagyok igazi mosolygó, apró dolgokban is szépséget találó túlélő. Az eredményem sokkal rosszabb lett, mint amire képes vagyok, és amit szerettem volna elérni, de nem is ez a lényeg. Hazafelé az autóban a lányok is megfogalmazták azt, amin jártak a gondolataim. Bármennyire is kemény volt a pálya, akármennyire is szenvedtünk és esetleg időnként utáltuk az egészet, összességében mégis csak jó érzés, hogy végigcsináltuk, és azzal a gondolattal zárhatjuk a napot, hogy ma is győzelmet arattunk a gyengeségeink felett.

Mecsek, visszajövök még! Gyönyörű voltál, megjárattad velem a poklot és a mennyet, felejthetetlen élmény volt, de nem volt belőled ennyi elég! :)