Terepfutó tündérkedés a Tündérlépcsőn

Az úgy volt, hogy Zsófival (fogtok róla még hallani sokszor :)) megbeszéltük, valamikor nyáron leruccanok hozzá a Mecsekbe. Tavasszal kifogott rajtam, jártam egy kis poklot, viszont a kedvem nem tudta elvenni, nagyon megtetszettek a völgyei, gerincei, és egyébként is már régóta vágytam a Ferde-vízeséshez, avagy Tündérlépcsőhöz. Persze ahhoz a bizonyos #teamTyRUNnosaurusFUNtastica tervhez sem árt tesztelni, hogy megy az együtt mozgás, és egyébként is ezer éve nem találkoztunk, szóval bőven volt érv a látogatás mellett.

Óbánya, idill.

Egy csodás, napsütéses, forró péntek délelőtt meg is érkeztem készen arra, hogy betegyem lábam a Mecsek vadregényes völgyeibe és ismét meghódítsam Zengőt. A kiinduló pontunk Óbányán volt, Zsófi felszerelkezett néhány geoláda koordinátáival - mert nőből vagyunk és a multitasking ilyenkor is működik - felmálháztuk magunkat és kényelmesen elindultunk. Nem rohantunk sehova, jó kis túratempóban szedtük a lábunkat, én itt még talán egy kicsit könnyebben, de elszokottabban, Zsófi a két nappal korábbi ötvenes utóhatásával. Első célnak tettünk is gyorsan egy kitérőt az Óbányai kilátóhoz, amit nem olyan egyszerű megközelíteni, mert bezárták áramos kerítés mögé. Biztos sokszor próbált már megszökni. A kilátás egész pazar volt, a fák közül kibukkanó rendezett utca és két oldalán a szépen rendben tartott házak egész idilli hangulatot teremtettek.
Miután meglett az első geoláda, nem is időztünk tovább, bőven várt még ránk kilométer is, látnivaló is és további megtalálásra váró dobozkák.

<3

Az első szakasz a kéken az Öreg-(Óbányai-)patak völgyében igazán lenyűgöző, ha még hozzávesszük, hogy geológus szemmel is nézi az ember és végiggondolja a kialakulás folyamatát... hát... nehéz szavakkal leírni.  A mészkőpadokon és kövek között bukdácsoló patak még ilyen kevés vízzel is nagyon megfogott. Alapvetően könnyen járható, minimális szinttel, leginkább arra kell figyelnie az embernek, hogy a nagy szájtátás közben a kiálló nedves köveken ne essen orra. Ja meg persze a papucsos turistákban... Igyekeztünk sokat fotózni, megtudtam arrafele melyik Zsófi kedvenc völgye - ami nem mellesleg tényleg gyönyörű.

Ott csepegnek mögöttem a sziklák. (Fotó: U.Zsófi)

Elértük a csepegő sziklákat, különleges képződmény fantasztikus fényviszonyokkal - az itteni geoládának csak a helye lett meg - én meg már csak arra tudtam gondolni, hogy mintjárt meglátom a Ferde-vízesést. Kis híd, és máris lefagy az ember lába. Élőben még gyönyörűbb, mint a képeken.

#teamTyRUNnosaurusFUNtastica

Csináltattunk közös fotót az egyik turistával, aztán visszavonulva megvártuk, míg tovább álltak, hogy magunkban élvezhessük - és persze újabb csillió képet csinálhassunk. A padokat közelebbről megnézve gazdag ősmaradvány tartalom tárult a szemünk elé, erre pont nem számítottam, szóval nagyon kedves meglepetés és ajándék volt a természettől a sok Ammonitesz féle (váz és lenyomat is) és ami nagyon tetszett, egy hatalmas, tenyérnyi kagyló lenyomata (ennél pontosabb meghatározást perpill ne várjatok tőlem :)).

Dög

Sajnos a végtelenségig nem lehetett itt időzni, mert még mindig a távunk elején jártunk, pedig nagyon szívesen ott maradtam volna tündérkedni.

Megnyugtató hullámzás

Nem kellett sok idő, elértük Kisújbányát, betértünk egy rétesre és kis vízre az egyik helyi turistacsalogatóba, majd kis kitérőt téve a Cigány-hegyre a kilátóhoz, a Zengő felé fordultunk.  Nagy köpésre kiemelkedett a környezetéből, mutatva az irányt. Először famentes viszonylag sík részen haladtunk és elgondolkodtam a tűző napon, hogy lehet nem ártott volna egy kis naptej a bőrünknek, de hát utólag mindig okos az ember. Ahogy beértünk a fák közé, megkezdtük az emelkedést. Persze ennyire azért nem volt egyszerű a dolog, lenéztünk Püspökszentlászlóra a kastély és arborétumhoz. Festői környezet, szépen felújított épületegyüttes.

Zengőre fel!

Innen viszont tényleg a Zengő volt a következő cél. Emlékeimben még élt a kép milyen volt a Mecsek Trailen a hegy északi oldalán ereszkedni, szokattam magam a gondolathoz, hogy ott ha törik, ha szakad, de most felmegyünk. Az emelkedők viszonyítási pontja a Visegrád Trail óta a Vörös-kő előtti mászás, így amikor keményebb részhez értünk nyugtáztam, hogy nem is olyan vészes, mint emlékeztem, Vörös-kőhoz képest meg hagyjuk is.  (Amúgy elgondolkodtató, hogy most ha visszamennék Vörös-kőhöz, vajon ugyanannyira nehéznek tűnne az az emelkedő, mint a versenyen? Na ezt mindenképp tesztelni kell.) Nem hajtott a tatár minket, versenyhelyzet sem volt, így azért teljesen másképp éli meg az ember. Út közben érdekes volt egy-egy szakaszon felismerni, hogy jéééé, én itt jártam már! És mosolyogni, hogy peprill mennyivel jobb a közérzetem. Kezdem Dorothy-nak érezni magam, hogy állandóan a sárga utat emlegetem :D de itt sem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig nyugtázott "sárga sáv kedvencség" most sem tört meg. Hozta a megszokott, helyenként kemény, de csodaszép szintet (khömmm, igazából szó szerint, mert a legtöbb pozitív szintet a sárgán gyűjtöttük).
A melegre való tekintettel a víz fogyott bőven, és az összes utunkba eső forrásnál utántöltöttünk.

Zengő egész könnyen hagyta magát, úgyhogy a legmagasabb pontjáig jutottunk. Kellemes volt a torony tetején, hátunkat a betonoszlopnak vetve csak lenni, fölé emelkedve a mindennapi dolgoknak. Amikor csak nézel messze, valahol a távolban a horvát hegyeket kutatva, rácsodálkozva az előtted terülő tájra, a távoli Nyugat-Mecsekre. És ahogy belemerülnél ebbe a nagy békességbe amit a látszólag mozdulatlan hegyek nyújtanak, lassan bevitorlázik a látómeződbe két ragadozó madár. Olyan könnyedén siklanak szárnycsapás nélkül, mintha tollpihék lennének. Aztán szépen lassan körözni kezdenek, el-eltűnve a szemem elől. Csodálom a természetet. Ezt a fantasztikus dinamikus egyensúlyt, amit minden alkalommal amikor kint vagyok, szemügyre vehetek. A folyamatos megújuló képességét. Egyszerűen szeretem.

A távolban valahol ott lapulnak a horvát hegyvonulatok

Az idő túl gyorsan repült. Félútnál jártunk, ideje volt tovább haladni. Az eredeti tervektől eltérve először egy jelöletlen erdészeti úton, majd a kék négyzeten haladtunk, és milyen jó volt, hogy így tettünk! A kék négyzet hamar bevitt minket egy meredek falú völgybe, és single track-ként kanyargott magasan a völgy oldalában. A völgy alján hatalmas kanyarulatokat tevő nyugodt kis patak egészen kiszélesítette a völgytalpat. Igyekeztem fotózni, hátha visszaadja azt a kis csodát, de azt hiszem, az itt készült képek adják vissza legkevésbé a látványt. Miközben elfoglaltuk magunkat a pillanat megörökítésével, valaki más is felbukkant velünk szemben a völgy túlsó oldalán. Zsófi szúrta ki a mozgást. Egy őz igyekezett észrevétlenül a fák között haladni.

Utolsó pillantás a kék négyzetes völgyre

Ez után hipp-hopp a Réka kunyhóhoz értünk, ismét jött a felismerés, hogy jééé, itt már jártam. Itt is megörültünk a forrásnak, Zsófi pedig ismét bevette magát a fák közé geoládáért. Egész gyorsan meglett, és nekivágtunk az elméletileg utolsó mászásnak. Közeledve ismét Kisújbányához, kolompszót hallottunk és zavartan néztünk egymásra, hogy itt kóborolna valami tehén az erdőben? Végül az erdősáv szélénél állták utunkat. Furcsa volt elsőre, hogy az út két oldalán levő villanypásztor ellenére a tehenek egy része az úton legelészett, aztán kiderült a turpisság, egy helyen el volt szakadva a vezeték. Zsófi lelkesen igyekezett tehénszelfit lőni, de szegény állatok vagy féltek vagy csak szimplán nem akartak együtt működni :D.

Kolomphang hallatszott távolról, aztán megláttuk a forrását is

Innentől ismerősen üdvözöltem az Öreg-patak völgyét, odaköszöntünk újra a Ferde-vízesésnek, fotózkodtunk olyan részeken, ahol az odaúton nem volt lehetőség a turisták miatt, végül a nap utolsó geoládája felé vettük az irányt. Két mezitlábas, biciklis kissrác kerülgetett minket időnként, aranyosak voltak, lelkesen köszöntek. A nagyobbik folyamatosan bevárta a futóbiciklis kisebbet. Eszembe jutottak a békési mezitlábas nyarak mamáéknál, és annak ellenére, hogy elsőre a lábamat simogató fű érzése ötlött fel bennem, mégis picit belefájdult a saját lábam a látványba, ahogy a kisebbik gyerek hajtotta magát a köves ösvényen. Aztán belegondoltam, hogy lehet, neki fel sem tűnik, mert hozzá van szokva. Geoládák közül azt hiszem ez lehetett a legtrükkösebb az összes közül amiknél aznap jártunk, nem volt pontos leírás, de Zsófi itt is sikerrel járt és megtalálta. Végül fáradtan az autó felé vettük az irányt.

Tündér a lépcsőn (Fotó: U.Zsófi)

Összességében nagyon élveztem ezt a napot. Gyönyörű helyek, csajos csacsogás, kis kocogás, kellemes fáradtság. Már most visszavágyom.

Amúgy meglepően sok volt a patakátkelés, ami kifejezetten tetszett, de gyakorlatilag mindent meg lehetett úszni száraz lábbal, köszönhetően annak, hogy nyár van és nem esett túl sok csapadék mostanában.

Zsófi mellé még bőven van hova felzárkóznom, fejlődnöm, most kaptam egy újabb motivációs löketet.  :) Aztán remélhetőleg hamarosan gyakrabban is lesz lehetőség együtt járni, futni az ösvényeket. :)