Lesnek a medvék - erdélyi szemfényvesztés 45 kilométeren

Az egész úgy kezdődött, hogy néhány hónappal ezelőtt nagybátyám megkérdezte, lenne-e kedvem medvét lesni. Akarom mondani Medvelesre menni. Életemben nem hallottam még ilyet, de aki követi a blogom és/vagy ismer egy kicsit, tudhatja, hogy szeretem az új dolgokat, így rövid tájékozódás után úgy döntöttem, ezt nem kéne kihagyni. Egyrészt még sosem jártam Erdélyben, pedig már nagyon régóta szerettem volna, másrészt a Visegrád Trail 30 közeli kilométere után a Medveles 40-es távja nem tűnt soknak, főleg a szintidőt látva, így gyorsan igent mondtam, még mielőtt esélyem lett volna meggondolni magam (áhhh, amúgy ez nem fordult volna elő). A Visegrád Trailig nem is nagyon gondoltam erre a "kis" kiruccanásra, aztán hamar realizálódott, hogy az a 40 bizony nem negyven, hanem leginkább 45 kilométer lesz. Megvontam a vállam, "hmmm, na nem baj, végigcsináljuk, kíváncsi vagyok a határaimra".

Nem tudom így olvasva mennyire esik le, de ez a táv már több, mint egy maraton :D ráadásul terepen, ismeretlen terepi viszonyok között. Bevallom őszintén, bennem nem tudatosodott. 45 kilométer is csak egy szám, amit fel lehet bontani kis egységekre, amiket fel is tudok fogni. Amúgy ez a Medveles egy sokféle távot felölelő teljesítménytúra, 15-100 kilométerig mindenki megtalálhatja magának a megfelelő hosszúságú és nehézségű útvonalat. Mindegyik táv Biharfüredről indul - a településről azt kell tudni, hogy állítólag Románia (egyik) legcsapadékosabb települése, kb. 1100 méterrel fekszik tengerszint felett. Hopp máris a Kékes fölé kerekedtünk. Eddigi életem során nem volt sokszor alkalmam 1000 méternél magasabb hegyek közé keveredni, de úgy voltam vele, hogy olyan sokat csak nem számít, a távom legmagasabb pontja nem éri el a 2000 métert. Így utólag azért azt mondom, egy-két dologban csak számít ez is. De erről majd lentebb.

Indulás előtti héten már majdhogynem az órákat számoltam vissza, annyira vártam, hogy útra keljünk. Merthogy nem egyedül mentem ám, hanem nagybátyámmal és kedves feleségével, a továbbiakban Zoli és Barbi. Nagyszülőknél tett rövid megálló után pénteken hármasban elindultunk. Eredetileg alföldi lány vagyok, viszont ha a családfán 3 generációt visszaugrunk azt kell mondjam, majdhogynem hazafelé vettük az irányt - ezzel kapcsolatban hallottam is a hétvégén egy mosolyogtató történetet, de erről megintcsak majd lentebb. Át a Körösön a dobozi hídon - gyerekkori emlékek a Körös menti sátrazásokról és az unokatesós fürdésekről, amikor a srácok pecáztak, mi tollasoztunk a parton... nosztalgia hullám... A szalontai határátkelőhöz közeledve a gyomromban életre keltek a pillangók és kellemes izgatottság töltött el. A távolban, nagyon halványan lassan felsejlettek az első hegyek körvonalai. Persze uticélunkat még órákig nem értük el, de az izgalom fokozására kiváló volt, ahogy egyre közelebb értünk hozzájuk és lassan kibújtak köd és pára ruhájukból, hogy megmutassák csudazöld valójukat. Az alföldi mezőket magunk mögött hagyva a növényzet hamar átment tűlevelűbe. Gyönyörű fenyőerdők amerre az ember néz. Szeretem. (Ha valaki jót szeretne nekem ültessen autóba, vigyen hegyközelbe és ha még fenyőerdő is van a közelben, és még egy kört is teszünk benne, kész, le vagyok nyűgözve.)

Szerpentin, aztán már ott is vagyunk Biharfüred kapujában. Szó szerint. A Honvédségi szállóban kaptunk szállást, a legfelső, harmadik emeleten. A kilátás gyönyörű volt, de azért elgondolkoztam másnap este hogyan fogunk tudni közlekedni a szobánkig... elhessegettem a gondolatot és igyekeztem élvezni a rendelkezésünkre álló estét. Vacsoráig volt egy kis időnk, elindultunk egy kis sétára, megnézni merre megy majd az útvonalunk eleje. Zolinak nem ez volt az első Medvelese és Barbi is járt már vele itt, szóval hármunk közül egyedül nekem volt új a dolog. Elég hűvös lett, ahogy a nap a hegyek mögé bújt, hamar úgy döntöttem a másnapi ruházattal kapcsolatban, hogy nadrágból a hosszabbik verziót veszem fel, felül pedig rétegesen ujjatlan+póló+tartalék vékony hosszúujjú+mellényben esőkabát lesz a nyerő. Cipőt már itthon eldöntöttem, hogy az Inov-8 Race Ultra 290-t választom társul erre az útra. Alig sétáltunk 1-1,5 kilométert amikor megdörrent az ég, villámlani kezdett, majd előbb apró, aztán egyre nagyobb cseppekben eleredt az eső. Zolinak és Barbinak azt hiszem nem igazán tetszett, én nagyon élveztem :D végre valami ismerős :D szerettem volna kipróbálni mennyire tudok biztonságosan szaladni lefele azon a köves dózerúton amin haladtunk, így kicsit elszakadtam tőlük és elnyargaltam a település szélét jelző kapu felé. Vigyorogtam közben tele szájjal, mélyen beszívtam a friss, párás, hűvös tiszta levegőt. Kezdésnek jó lesz. Végül elázva értünk vissza a szállóhoz. Nem bántam. Bevallom őszintén, fogalmam sincs mi volt a vacsora. Folyamatosan kavar volt amiatt, hogy vega kaját kértem (jelentkezésnél volt ilyen opció), de majd erről is lentebb. Gondolatban már másnap jártam. Nem is zavart különösebben, hogy órában eggyel előrébb jártunk, mint az itthoni, így kevesebb időnk volt aludni. Ottani idő szerint 7 órakor terveztünk indulni szombaton reggel, végül egész jól közelítettük, mivel a reggeli 7-kor kezdődött és nem szóltunk előre, hogy csomagolva elvinnénk, így a start 7:40-re tolódott.

Szoba kilátással

Barbi idén nem vett részt a teljesítménytúrán, ő a szálláson tartotta a frontot illetve a környéken kirándult egyet ismerősökkel, míg mi gyűrtük a távunk kilométereit. A terv az volt, hogy Zolival együtt megyünk ketten. Az ő célja a szintidőn belüli, lehetőleg eltévedés mentes beérés volt. Én is kalkuláltam, és úgy voltam vele, ha a Visegrád Trail 29 km-e 1100 m+ szinttel kicsit több mint 6 óra alatt megvolt, akkor ez a 45 km 1950 m+ meglehet akár 10 óra alatt. Végül kettőnk által várt időt átlagoltuk, 12 óra 19 perc alatt mentünk végig az útvonalon, ezzel a 74 indulóból (47 különböző idő eredményből) 16. helyen végezve. De ne szaladjunk ennyire előre :)

Szombaton reggel nem okozott gondot az ébredés, elég jót aludtam, pihentetőt. Szépen összekészítettem a mellényem, felmálháztam magam, közben Zoli is összerakta a saját zsákját, hármasban megreggeliztünk, aztán ideje volt útra kelni. Rögzítették az indulás időpontját, megkaptuk a rajtpecsétet az első rublikába, a ház előtt még fotózkodtunk, aztán tempósan elindultunk. Itt az első kilométereken Barbi társaságát is élvezhettük, majd elbúcsúzott és ketten folytattuk az előttünk álló kilométerek legyűrését.

A táv első 20 kilométere nem volt túl változatos. A legelején kis sziklás rész (Kusztura) után köves dózerúton, viszonylag kopár hegyek között haladtunk. Törpefenyő szerűségek mindenütt, hol foltokban, hol összefüggő szőnyegként, időnként színes kis virágok, amolyan igazi sziklakertek. Egyenletes tempóban jól haladtunk, utolértünk pár korábbi indulót, előztünk. Időnként belekocogtunk, csak úgy kényelmesen. Számomra ez a táv ismét ismeretlen volt, hogy vajon a testem hogyan fog viselkedni, hogy tudom az erőm beosztani. Attól nem tartottam, hogy fejben valami kibillenne, egyedül a térdem miatt izgultam, mert a megelőző pár napban megint fájdogált. Kaptam rá rögzítésnek tape-et, ezúton is köszönöm, Enikő! 30 kilométerig nem is igen volt semmi probléma vele. Illetve a másik, a lábfejem: a Visegrád Trail utolsó 5 kilométerén már járni is alig tudtam, annyira fájt. Az is csak a 40 kilométerhez közeledve jött elő, és nem is annyira durván, szóval öröm és boldogság volt.

Az igazság az, hogy útvonalból most kivételesen nem igazán készültem előre. Máskor részletesen végignézem, memorizálom merre kell menni, milyen jelzésváltásokra kell figyelni, hol milyen emelkedők várhatók, most nagy vonalakban tudtam, de bíztam a kapott térkép követhetőségében és Zoliban, aki már ismerte az útvonalat. Hegyre fel, kicsi le, megint fel. Hamar belefutottunk az első nyájakba, de a pásztorok figyeltek és ha a kutyák ugatás mellett meg is indultak, visszahívták őket. Volt egy olyan találkozás, ahol csak az egyik kutya hallatta hangját, másik 3-4 meg szépen elkezdett keríteni minket. Akkor pislogtam egy kicsit, megindult egy adrenalinhullám, elgondolkodtam, hogy ha nem látnám a pásztorokat 20 méterre magam előtt, vagy egyedül lennék, lehet csöppet megijedtem volna. De nem volt gond. Beszélgetés, csend, tájnézés, fotózás. Ezen a kitett szakaszon nagy örömömre felhős volt az ég, bár elég hamar levettem a pólót és topban voltam végig. Nem mertem olyan tempóban inni, ahogy szoktam, tartalékolni kellett. Szilárd kaját most többet vittem magammal, mint amit futáshoz szoktam. Jó Reggelt és Győri Édes kekszek, a bevált duó, ropi - ropiból lehetett volna több -, ezen kívül egy gyümölcspüré és egy aranytartalék gél - Hammer espresso, koffeinnel, egy ponton szinte életmentő volt. Eredetileg szerettem volna teljesen Hammeres frissítéssel menni, próbaképp, aztán valahogy nem úgy alakult.

Hegydömping

Nagyon szépen haladtunk, a 10 órás célidő kényelmesen teljesíthetőnek tűnt. Elég hamar elegem lett ebből a köves dózerútból és az lebegett a szemem előtt, hogy a táv második felében változatosabb lesz. Helyenként források folydogáltak lábunk alatt, lenézve az előttünk hajtott állatok lábnyomai látszottak. Messziről hallatszottak a kolompok a tehenek nyakában. Az 1-es és 2-es ellenőrző pont között járva már néhány nyájon túl egyszer csak balról a semmiből szépen sorban felbukkantak hatalmas kutyák. Nyáj sehol, pásztor sehol. Hűűűűűha. A többségük ránk se hederített, aztán egy színösszeállításra bernáthegyihez hasonló jószág, nekem kb. derékig ért, nagy érdeklődéssel megállt előttünk az úton. Lassítottunk, megálltunk, vártuk mit lép a kutya. Alaposan szemrevételezett minket, végül továbbindult, lassan mi is. Szerencsére nem volt konfliktus. Azt hiszem kutyával itt találkoztunk utoljára. Elérve a 2-es ellenőrző pontot mesélték, hogy előttünk volt akire rámentek a kutyák. Nem véletlenül javasolták a szervezők, hogy ha lehet, egyedül senki ne menjen, hanem legalább kettesével.

nézzétekmilyenmagasranőnekakfenyők

2-es ellenőrző pont után jött a Bocsásza. Már nem a csúcs, azt az útvonalrészt pár éve kivették a szervezők, de egy jó kis mászás így is várt ránk, meg egy kis törpefenyő útvesztő, közepén a 3-as számú ellenőrző ponttal. Ezzel el is értük a 40-es táv legmagasabb pontját. Olyan érdekes volt, hogy bár már dél körül járt az idő és a nap sem spórolt az erejével, mégis a törpefenyőkön, a fű között ott csillogtak a vízcseppek. Bár volt egy kis hullámzás az útvonal első felén emelkedő-lejtő duóban, összességében viszont eddig felfele mentünk. Innen egy hosszú lejtő következett, és elérkeztünk a várva várt technikásabb részhez. Szépen bekeveredtünk a fenyőerdőbe egy számomra láthatatlan csapáson, az ösvény single track-re váltott. Fenyőtű-szőnyeggel borított talaj, körben élénkzöld aljnövényzet, sziklák, sziklákon vastag moha. Mesebeli. Filmbe illő. A sok kő, egyre gyakoribb útra dőlt fák miatt nagyon koncentrálni kellett a lábam elé, de igyekeztem időnként felnézni, megállni egy-egy képmemorizálásra, fotó készítésre. A nap rendületlenül sütött, de a fenyők egész kellemesen tompították az erejét. Szinte észrevétlenül lettek a kövek, gyökerek egyre nedvesebbek - na persze, annyira nem észrevétlenül, mert mindketten meg-megcsúsztunk rajtuk. És ez így ment még kilométereken át, mintha olyan részre keveredtünk volna, ahol erdészek ezer éve nem jártak volna. Meg is fordult a fejünkben, hogy vajon biztos erre kell jönni? Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a Magyarországon kedvencnek elkönyvelt sárga jelzésű útvonalak talán itt is érvényesülhetnek - a sárga körön haladtunk éppen. Mintha a két ország turista jelzéseinek lenne bármi köze egymáshoz. Befordultunk a patakkal párhuzamosan, még több szikla, még több útra dőlt fa - tiszta akadálypálya, egy ilyen természetes spartan versenyre még lehet el is mennék -, egyre nedvesebb felületek, egyre keskenyebb ösvények. Zoli megállapította, hogy mennyire magasra nőnek ezek a fenyők, hát persze nekem rögtön lőni kellett egy "nézzétekmilyenmagasranőnekakfenyők-szelfit". Közben egyre hangosabban hallatszott a vízzubogás. Egy pillanatra megörültem, hogy ez már az Ördögmalom-vízesés, de a távérzékelésem az útvonal alatt nem először és nem is utoljára cserben hagyott. Ellenben egy gyönyörű zöld, sziklákkal bélelt völgyben, a sziklák között bukdácsoló patakon való átkelés következett. Kb 23 km volt eddigre a lábunkban, még gondolkoztam rajta, hogy száraz lábbal átkeljek-e, az első lépéseket ennyek érdekében tettem meg, aztán eszembe jutott, hogy a Dupla/Szimpla élmény előtti napon a Mátrában mennyire jól esett a hűvös víz a lábamnak, úgyhogy végül nem tököltem, a patak második felén átgázoltam, és igaz lett itt is, kellemes érzés volt. (Abba nem gondoltam bele, hogy a nedves cipő melegágya lehet a keletkező hólyagoknak, szerencsére minimális szivecske alakú 1 darabbal megúsztam, haha. Hát ez van, ilyen távon egyelőre csak gyűjtöm a tapasztalatot, legközelebb már jó barát lesz a lanolin. Is.) Amúgy amilyen könnyen befolyt, olyan könnyen távozott is a víz legnagyobb része, nap végén mikor levettem a cipőt, csak kicsit volt nedves. Az Inov-8 szerelem továbbra is tart. De vissza az erdőbe.

Tündérmese

Már nagyon közel jártunk a fentebb nevezett vízeséshez, csak egy kis mászás várt ránk, haha. Hahahahahaha. A dolog egész barátságosnak néz ki, szépen egyenletesen haladsz felfelé. Persze. Aztán van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Mászás sziklagörgetegeken, Vörös-kő mászás jellegű emelkedő. Mondanám, hogy meglepődtem, de ahogy mostanában szoktam mondani, Vörös-kő után kevés dolgon lepődök meg. Szóval azért itt rövidebb volt az emelkedő, nagyon vártam már, hogy felérjek, kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg megérte-e az egész. Beszéljenek a képek helyettem. Szikla-katlan, lezúduló víz, másik irányban az erdő, felette a kék ég... kár lett volna kihagyni. Közben persze utolért a fáradtság, kb. 25 kilométernél jártunk, eddig toltuk ahogy csak lehetett - az utolsó két kilin nagyon belassultunk, de tökéletes magyarázat rá a technikás terep. Zoli megtöltötte a palackját a vízből, én meg kértem egy kis pihenőt, lábam közé kaptam egy sziklát és leültem picit, majszolgattam valami szilárdat ami a zsebemből kezembe akadt, szusszantunk egyet. Nem szerettem volna húzni az időnket, úgyhogy jeleztem, hogy részemről indulhatunk. Megkezdtük az ereszkedést - itt sikerült probukálnom egy kisebb "esést", de nem lett semmi extra, kicsit lehorzsolódott és kék lett a könyököm egy sziklával való találkozástól... :))) tiszta gyerekkor... :)))) és még kérdezik az emberek mi a jó a terepfutásban és a (teljesítmény)túrázásban. Persze épp a sziklákon indultunk el, amikor szemből egy kisebb társaság pont elindult, na mondom én nem szórakozok, magasabbra másztam, szépen elfért mindenki. Ezzel túl voltunk a 4. ellenőrző ponton, és már túl a táv felén is. Innen ismét egy széles, köves dózerútra értünk, látszott, hogy frissen bolygatott az erdőszél mellettünk. Ismét kocogás, vissza sétára, kocogás. Cél az 5. ellenőrzőpont, az erdészház. Itt viszonylag eseménytelenül telt az addig hátra levő néhány kilométer. A ponton terülj-terülj asztalkám, mindenféle finomsággal. Kezdésnek kértem egy kis kólát, ők nem tudják, hogy a CC az igazi, minden esetre nagyon jól esett, köszi hosszútávosok, hogy hagytatok belőle egy kicsit. Mellé majszoltam egy fél szelet zsíros kenyeret. Vízutántöltés, utolsó kortyok helyben. Hajtott tovább a teljesítés vágya és a szúnyogok hada.
Egy undorítóan hosszúnak tűnő emelkedő következett. Harmincon még éppen innen, a testem küldte a jelzéseket, hogy bizony itt nem a szokásos verseny közbeni frissítés történik. Nagyon lassan haladtam. Zoli csak ment, ment rendületlenül - legalábbis rajta nem nagyon látszott, hogy annyira megviselné - időnként bevárt. Ekkor jutott eszembe az arany tartalék. A mennyei mannának tűnő koffenies, kávés Hammer gél. Az íze is fantasztikusan jó - azóta ez a kedvencem, bár lenne belőle koffein mentes. Haladtam lépésről lépésre, akartam menni, biztattam a testem, hogy gyerünk tovább-tovább. Hol engedelmeskedett, hol nem, de ahogy haladt előre az idő kezdtem érezni, hogy a gél szívódik fel, kezd egyre több energiám lenni. Az emelkedő végére minden helyre került. Itt megint egy kicsit kopárabb hegyen, egy enyhe hullámmal haladtunk tehenek között. Közben Zoli mesélte, hogy ennek a résznek az elején valamelyik évben lovakkal találkoztak, amik úgy mint most a tehenek csak ki voltak csapva legelni, közben talált térerőt és felhívta Barbit, hogy jól vagyunk és már majdnem Ló-havasnál tartunk. Jobbról-balról tehénkolomp szól. Lengedezik a szellő. Már kb. a táv kétharmadánál járunk. Ahogy haladunk el az egyik úthoz közel legelésző tehén mellett, Zoli odamúúúzik neki. A tehén felkapta a fejét és olyan "beszóltál?!" fejjel, szikrázó szemekkel nézett, hogy egy pillanatra azt hittem nekünk szalad. Összenevettünk és mentünk tovább. Innen már hamar elértük a 6. ellenőrző pontot a Ló-havasnál. Folyadékutántöltés, egy perc pihenés a fűben, és ismét lefelé vesszük az irányt. Kicsit több, mint 32 km-nél és 1500 m pozitív szintnél jártunk.

Kőmosás/vízmosás

Lefele persze megint csak hellyel-közzel van ösvény, oszlopokat követünk. Lábunk alatt masszív, bokatörő fűcsomók, nagyon koncentrálni kell hova lép az ember. A lábam időnként már megremeg, sose gondoltam volna, hogy a lefelé menés valaha kellemetlenebb lesz, mint az emelkedőn mászás. Itt-ott megnyugtatóan lengedeznek az útvonaljelző szalagok. A kilométerek kezdenek kétszer olyan hosszúnak tűnni, mint valójában. Mindenhol ezek az éles kövek. Vízfolyásmedrek is vannak bélelve velük. Egy patakkal haladunk párhuzamosan, és mint megtudom, ez így lesz a következő ellenőrzőpontig. Jelzések összevissza, hol ilyen szín, hol olyan, könnyű belezavarodni (a hiányukba, mert elágazás igazából nem nagyon akad), a térkép elő-előkerül. Azt hiszem itt került szóba a dédnagypapám. Akinek elege lett a hegyekből és ezért költözött az Alföldre. Mi meg pont azon vagyunk, hogy minél többször visszajussunk... szép. (Másnap papát kifaggattam erről az egészről, és kicsit árnyaltabb lett a kép. Az egyik idősebb bátyja a budaörsi reptéren teljesített katonai szolgálatot - megintcsak hazai terep - érdekes ez az élet nevű játék. Persze még az akkori nagy Magyarországról beszélünk, szóval semmi meglepő nem volt abban, hogy bár kilométerben otthonától elég messze, de igazából teljesen hazai határokon belül volt katona. Aztán dédnagypapa eljött a hegyek közül meglátogatni őt, és Békés megyén haladt keresztül, ott megtetszett neki a vidék, és többek között ez vezetett odáig, hogy házat, földet vett és a magaslati levegőt lecserélte a végeláthatatlan síkságra.)
Jókor jöttek ezek a kis figyelemelterelő gondolatok, mert közeledve az utolsó ellenőrző ponthoz és a 40 kilométerhez, a lábam egyre jobban fájt. A táj csodás volt továbbra is, de a bal lábam talajjal érintkezve igencsak erős fájdalmat produkált - a talpamon egy vízhólyag volt a bűnös. Közben elhaladtunk egy csodaszép víztározó mellett. Hellyel-közzel aszfaltos útra értünk. Hogy is mondjam. Bizonyos részeken talán több volt az aszfaltmentes, kátyús rész, mint aszfaltos. :D Valahol ezen a szakaszon jutott eszébe Zolinak feltenni egy akkor igen kényesnek tűnő kérdést, miszerint jövőre visszajövök Medvelesre? Hebegtem, habogtam és időt kértem a válaszra. Ott és akkor közelebb álltam a nemhez, azt hiszem. Közben a Menyasszony-fátyol-vízesés (helyiül Cascada Vălul Miresei) felbukkanását vártuk - ehhez is van családi történet, aki nem hiszi járjon utána. :)

Víztározó

Gyors fotó a színesedő fényekben, a következő kanyar után pedig az utolsó pont. Ettem egy nagy marék csalamádét, bár sokkal édesebb és sokkal kevésbé savanyú volt, mint vártam, nagyon jól esett. Ittam egy kis gránátalma szörpöt, kértem az egyik kulacsomba is, aztán itt sem tököltünk. Már csak 5 kilométer van vissza! Most ahogy írom, könnybe lábad a szemem, elkap az az érzés, ami ott és akkor. Ismét átléptem egy nagy határt, kit érdekel, hogy a maradék távot mennyi idő alatt csináljuk meg? Megcsináljuk, az a lényeg, innen már négykézláb is! Folyamatosan küzdöttem a feltörő örömkönnyekkel, de nem szabadott utat engedni nekik, mert a párás levegőben azzal együtt már semmi oxigén nem jutott volna az agyamig és az izmokig. Itt egy kis hídon vízesés melletti patakátkelés után ismét izgalmas szakasz következett. Nedves, hatalmas sziklák között haladtunk. Másztunk. Merthogy az utolsó 5 kilométer bizony emelkedő. Még ott a névszerint Szerenád-vízesés mellett volt egy pici, ámde annál meredekebb lejtő, még kapaszkodó is volt tákolva fából. Itt már annyira remegett a fáradtságtól lefelé a lábam, hogy fogtam magam, leültem a földre és pókmászásban tettem meg azt a pár métert. Az erdős szakasz kicsit összemosódik. A mozgáskoordinációm kezdett nagyon szétesni, fáradt voltam, igyekeztem koncentrálni a lépteimre. Nézelődtem, és itt jutott eszembe az a gondolatmenet, hogy itt vagyok már majdnem a végén, de hogy nekem nem lett volna erőm még lesni a medvéket, azt tuti. Esetleg ők lesnek minket. Ezen persze jól elmosolyogtam magamban, eljátszottam a gondolattal mi lenne, ha a fák közül egyszer csak elősétálna egy, mosolyogtam tovább. Mert nem mászott elő. Egy sem. Aztán az út kiszélesedett, már nem emelkedett annyira, csak sunyin, hogy érezd, hogy élsz. Megkönnyebbülés volt kiérni a műútra. Felfestés. 1 km. persze a festék már rég megkopott, tuti nem nekünk szólt, de jó volt valamibe kapaszkodni. Időnként kisebb-nagyobb sebességgel autók jöttek mindkét irányban. Időközben befelhősödött, és már az út előtt egy-egy cseppet elhullajtott. Akkor még rászóltam, hogy ugyan várja már meg, míg beérünk és úgy tűnt szót is fogad, de a település kapujától párszáz méterre rákezdett. Nem volt vészes, de azért a sapkát így közel 45 km után végül csak lecsatoltam és a fejemre tettem. Település kapu, juhúúú. Már csak a Honvédségi szállóig kell felmászni.
Fáradtan, kicsit vizesen, de mosolyogva értünk a célba. 45 km 1950 m pozitív szinttel (én ennyit mértem). Megkapta mindenki a magáét - emblémázott technikai finisher pólót és egy csodaszép medált a túrazáró pecsét mellé -, aztán felfelé vettük az irányt. bizony, még 3 emelet megmászása jött, némiképp darabos mozgással. Elégedettség töltött el és vágyakozás a zuhany után.

Célnál. Készítette: G.B.Barbi

Vacsoránál ismét kavar a vega választásom miatt - végül csak az első fogás jutott el hozzám, de már annyira nem érdekelt és annyira fáradt voltam, hogy nem is akartam foglalkozni vele. Éjszaka nulla közeli alvás. Szerencsére a térdem tényleg jól bírta, de éjszaka a megterheléstől a lábfejem majdnem végig úgy lüktetett, hogy esély sem volt elaludni - így utólag persze okos vagyok, ott volt a fájdalomcsillapító, csak be kellett volna venni. Másnap gyönyörű búcsútájkép fogadott minket. Szomorú szívvel kezdtem búcsúzni a környéktől pakolás közben.
A reggeli feltette az i-re a pontot vega ügyben, szóval elérkezett az idő, hogy erről az egészről egy kicsit többet írjak. A konkrét szituáció a következő volt: ahogy leültél az asztalhoz, előbb-utóbb kihozták neked tányéron a reggelit. Kérem szépen a tányéron a következők voltak: szalámi, sonka, kis rántotta és paradicsomszeletek. Na itt már Barbi rögtön jelezte, hogy de én vega kaját kértem, erre a hölgy aki kihozta elkezdte mutogatni, hogy egyem meg a tojást és a paradicsomot. (Azt hagyjuk is, hogy nyilván nem várom, hogy magyarul beszéljen, de angolul sem lehetett kommunikálni...) De most komolyan?! Oké, hogy én nem elvből vagyok ~95 %-ban növényi étrenden (maradék 4% halak, 1% hús+tojás+sajtok), de mi lenne, ha úgy lenne?! Akkor ehettem volna paradicsomot?! Nyilván ha az ember tudja, hogy nem számíthat külön elbánásra, akkor úgy készül, hogy viszi a kis saját ennivalóját, de amikor opció a vega étel, akkor sokkal kevésbé készül. Bosszantó. Apróság, de az ember elégedettségéhez eléggé hozzá járul. Szóval kedves szervezők, ha ezt az opciót meg szeretnétek tartani, kérlek figyeljetek jobban rá. Viszont azt el kell ismernem, hogy tartalmas és ízre is jó ételeket kaptunk.
Mindent összevetve kicsit szomorkodtam, hogy véget ért a hétvége. Nagyon szép volt a környék. A sok fenyőerdő. Olyan otthon érzés.
A túra reggelén volt olyan megjegyzés, hogy a Visegrád Trail ehhez képest semmi (kérdés volt, mekkora táv volt a legnagyobb amit mentem ez előtt, így jött szóba a dolog), itt egészen más lesz a szint, meg az egész, mert ez magashegyi környezet. Ez utóbbit kicsit túlzásnak érzem, és nyilván nem lehet összehasonlítani a kettőt, kezdve azzal, hogy az egyik egy terepfutó ünnep, nemzetközi színvonalú, fullos ellátással, ez pedig egy teljesítmény túra. Más közönséget mozgat meg. Mindkettőnek más a nehézsége. Abban viszont igazat kell adnom, hogy mivel majdnem mindenhol 1000 méter fölött voltunk, teljesen más volt a klíma, mint az itthon megszokott. Meleg volt, párás. Nem érezted annyira nehéznek, mint itthon, ellenben minden csúszott tőle. Főleg, ha még zúgókkal, vízesésekkel teli vízfolyások is voltak a közelben. (Erről jut eszembe. Azon a szakaszon ahol a patak mellett haladtunk, felmerült bennem egy olyan elvetemült ötlet, hogy milyen lenne már gumicsónakkal lecsorogni az ellenőrzőpontig. Persze hamar le lettem hurrogva és nyilván hibádzott több helyen is az elképzelés, kezdve a sekély víztől, a zúgókon keresztül... de azért vicces volt eljátszani a gondolattal.)
És hogy visszajövök-e még? Visszajövök jövőre? A válaszom nagybetűs IGEN, szeretnék. Nem volt még helyszín, amire ennyire ezt éreztem volna, hogy igen, ide vissza kell. Szeretném futva, 10 órán belüli idővel végigcsinálni. A szervezésben éreztem hiányosságokat, de ez nyilván annak is köszönhető, hogy egy olyan világból jövök át vendégnek a teljesítménytúrázókhoz, ahol a szervezés profibb szokott lenni. Az ember akaratlanul is összehasonlítja. De az útvonalért megéri. Ez a 40-es, ami szemfényvesztés mert 45, vagy az erdélyiek valahogy másképp mérnek távolságot, igazán jól eltalált kör. Ajánlom bárkinek, aki egy kicsit komolyabb kihívásra vágyik korrekt ár-érték aránnyal.
Még egy tanulságot levontam. Szép és jó, ha viszel magaddal power bank-et és telefon kábelt, hogy tudd tölteni, de legközelebb az óra kábelét is el kell pakolni hosszabb útra, mert az óra akksija bizony csak 8 órát bír folyamatos mérés mellett. Illetve még egyet: lehet, hogy a  mozgás nem olyan intenzív, mint egy futásnál, de hasonló helyzetben sokkal jobban odafigyelve kell majd az energiapótlást kivitelezni.
Mit hoztam végül magammal? Egy szivecske alakú vízhólyagot a talpamon, egy legyalult sarkat, fáradt izmokat, leégést. És persze rengeteg fotót, élményt, emlékképet, teljesítés örömét.
Barbi, Zoli, köszönöm, hogy elvittetek, Zoli neked pedig külön köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem erre a teljesítménytúrára, ott voltál mellettem, az idő nagyon gyorsan repült, sokszor tudtam erőt meríteni abból, ahogy például emelkedőkön haladtál. Élmény volt! :)
Rengeteg kép készült, további ízelítőt belőle a Futalany by Kapszi facebook oldalán találtok.