Misztikus erdő, zúzmaracsipkés csodavilág, sárbanhempergés - 2016 véget ért

Addig-addig húztam az írást, míg egy évzáró bejegyzés gyűlt össze...

A Budai Trail óta eltelt hetek futásai abszolút az örömfutásról szóltak. Sok fényképezéssel, számomra ismeretlen ösvények bejárásával és az adott körülmények élvezetével - na ehhez majd lentebb lesz egy megjegyzésem...

Minden szempontból nagyon mozgalmas és termékeny, tanulós év volt 2016. Persze benne van ebben a suli befejezése is, de talán az elmúlt években először voltam igazán nyitott arra, hogy az élet tanítson, és nem csuktam be makacsul a szemem, fülem. Sok területen, nem csak fizikailag, hanem akár érzelmi szinten is, elhagytam a komfortzónámat és úgy látom a második félév eseményeinek tükrében, hogy sokszor a futás volt az, ami ennek az egész folyamatnak a mozgatórugója lett.

Misztikus...

Valami olyat találtam meg a terepfutásban, amitől sokkal teljesebbnek érzem magam. Korábban azt hittem, hogy ezt az érzetet más emberekkel való kapcsolat, adott esetben egy párkapcsolat hoz be az ember életébe. (Természetesen vannak olyan területek, ahol nem tölti be teljesen a hiányt...)

Amikor kint vagyok az ösvényen tudatosul, hogy egy nagy egész része vagyok. Most az elmúlt hetekben volt egy nagyon ködös futásom. A látótávolság max. 50 méter, a hangok is csak tompán jutottak el hozzám. Nagyon misztikus volt a látvány. Megálltam, körbenéztem és élveztem, hogy ott vagyok, én vagyok, mindenem megvan a boldogsághoz. És feltört bennem a szokásosnál is nagyobb öröm. És békesség. És szabadság érzés. Hogy ott a hegyen, abban a pillanatban ott voltam ahol lennem kellett.

Aztán másnap megint kimentem egy körre, és a köd helyett egy fehér csodavilágban találtam magamat, fákon dércsipkék, a földön némi dér és hó keverék, szállingózó hó... ezt sosem lehet megunni. A természet mindig valami új arcát mutatja és ha az ember kicsit kilép a mindennapok malmából, meglátja a csodát. Furcsa mód az érzéseim is sokkal könnyebben mozdulnak mostanában. A terepezés ledöntötte az érzelmeim köré húzott falat is. Talán ezért van az, hogy ezt a videót https://youtu.be/QcvuY9t8NxQ minden alkalommal megkönnyezem. Persze rá lehet fogni, hogy jól van vágva, meg hatásvadász a zene és hasonlók, de mindez pont arra jó, hogy felidézze bennem, hogy a futás milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem. Ez az a dolog, amit nem lehet elmagyarázni, vagy igazán átadni senkinek. Mint ahogy én sem értem meg, miért jó az, hogy valaki felcipeli a bringáját a hegy tetjére és legurul. Persze értem azt a részét, hogy dolgozik az adrenalin a sebességtől és hasonlók, de mivel engem nem vonz, nem tudom átérezni. Maximum akkor lehetne rám ragasztani a lelkesedést, ha a környezetemben valakit nagyon foglalkoztatna és legszívesebben éjjal-nappal csak arról beszélne, stb. - mint én a terepfutásról.

... és csodavilág

Na de igazából nem akartam ennyire belemenni :)

Szóval a köd és a zúzmara után elmaradhatatlan volt a sárban tapicskolás. Tudni kell azt, hogy eddig óvatoskodva haladtam sáros terepen, inkább az ösvény mellett, mint az ösvényen... nem is voltam nagyon sárosabb féllábszárnál magasabban. Na de most... hát Szöszi úgy döntött, hogy ad az érzésnek, és a lágyan hullámzó ösvényen nincs több óvatoskodás, bele a közepébe. Csak úgy cuppogott a cipőm alatt a minden... egy idő után meg a cipőmben. "Ilyen aprósággal nem törődünk, majd otthon kitakarítom!" felkiáltással, időnként akrobatákat megszégyenítő egyensúlyozással magabiztosan haladtam vigyorogva, mert hát miért ne élvezném a gyerekként is egyik legcsábítóbb tapicskolást? Persze közben kitaláltam, hogy most nem sietek sehova, megnézem, hogy hova visz az a sárga jelzés, amivel már pár futás óta szemeztem. Szépen rá is fordultam, meredek ereszkedés, alig lépek párat, majd hatalmas csúszással meghempergőztem a lejtő sarában. Szerencsére semmimet nem ütöttem be, szóval hűen magamhoz hangosan nevetve - még a könnyem is kicsordult - álltam fel és próbáltam stabilan megállni a lábamon. Természetesen eszembe jutott, hogy futócuccban 4es6os-on amúgy is a sorból kilógva még nyakig sárosan fogok végigutazni a fél városon :D És itt jön be az, hogy nem mindegy a hozzáállás. Lehettem volna bosszús, és járhatott volna az agyam azon, hogy fognak nézni rám az emberek, de mivel a helyzeten változtatni már nem tudtam, inkább azt választottam, hogy ezt a szituációt is kiélvezem. Így utólag azt mondom, hogy tényleg nem volt a legjobb ötlet pont abban a sárban felfedezőt játszani, mert így nemigen tudtam a környezetemre figyelni, mivel azt kellett nézni hova lépek. Persze aztán egy kicsit vízszintesebb részen muszáj volt egy halom képet készíteni magamról önkioldóval, mert mégiscsak meg kell örökíteni, amikor elveszítettem felnőttként a sárbanhempergőzés szüzességemet. Természetesen az ember ilyenkor is találkozik túrázókkal, akik eleve értetlenül néznek, hogy a sárban próbál futni az ember lánya. Na most a nyakig sáros énemet is megcsodálták én meg széles mosollyal viszonoztam a csodálkozó, végigmérő pillantásokat, mintha minden rendben lenne és nem lennék csupa mocsok. Mindenesetre ezt az egészet is nagyon élveztem. És igen, gyakorolnom kell még a sárfutást és igen, nem ártana hozzá egy alkalmasabb cipő sem. Majd egyszer lesz.

Aztán évzárásképp még 30-án befigyelt egy kis túra. Eredetileg a közösségfutásos Balboát terveztem aznapra, de pont annyira nem voltam még jól, hogy a futást megkockáztassam a visszaesés 99%-os valószínűségével. Ellenben a túra nagyon jól sikerült, egy kedves ismerősömmel Csillebérctől elsétáltunk a Huszonnégyökrös-hegyig, ami azért is érdekes, mert Csanya mostanában javasolt arrafele egy kis köröcskét, másrészt viszont már nagyon régóta szerettem volna arra elmenni, de valahogy egyedül sose jött ki úgy a lépés. Szép időnk volt, gyönyörű a környezet és a kilátás. Tökéletes befejezése egy csodálatos évnek.

Egyensúly mindenek felett :)

Összegezve az elmúlt 366 napot azt kell mondanom, hogy nem teljesen úgy alakult, ahogy elképzeltem. Magánélet és munka szempontjából felívelőbb évre számítottam, de a két nagy befejezett "kihívás" (suli, majd a Budai Trail) nagyon szép koronát tett a rengeteg apróbb jó és némely kevésbé kellemes idei történésre.

Megtanultam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt kinézem magamból. És azt is, hogy sokkal jobban tudatosítanom kell, hogy ne kudarcként könyveljem el azokat a célmegvalósításokat, amiket nem tökéletesen úgy sikerül véghezvinni ahogy elterveztem. Mert mindig nagyon magasra teszem magamnak a lécet.

Nemrég találkoztam a volt lakótársammal, aki kb 2-2,5 hónapja nem látott és valami olyasmit mondott engem nézegetve, hogy valahogy olyan más vagyok, vagy valami nagyon más rajtam (nem emlékszem a pontos szóhasználatra). És tényleg más vagyok, másnak is érzem magam. Többnek. Sokat változtam, még akkor is, ha van olyan, aki nem hiszi el, hogy ez ilyen rövid időn belül egyáltalán lehetséges.

És mit szeretnék a jövőben? Sokféle dolgot tudnék ide felsorolni, de ami most nagyon bennem van az az, hogy példakép szeretnék lenni. Nem feltétlenül a terepfutásban, mert ott "csak" magamhoz képest értem el jó eredményt. Bár lehet abban is, mert aki ismer tudja honnan indultam el. Sokkal inkább abban, hogy az embernek igenis keresnie kell mi az amit szenvedéllyel, teljes szívével tud csinálni. Ami örömet okoz és segít kikapcsolni a hétköznapok szürkeségéből. És persze nyitottnak kell lenni, anélkül én se találtam volna rá a terepezésre. Nem mindig egyszerű, sőt! Főleg az elején. De megéri kitartani :)

Ráfér erre a negatív országra sok olyan ember, akik a mérleg pozitív oldalára teszik magukat :) Nagyon kíváncsian várom, mit hoz 2017!