Elkezdődött az év utolsó hónapja

Olyan érdekes, hogy tavaly ilyenkor azt hittem, hogy 2016 nagyon lassan fog telni. Év első felére viszonylag sűrű volt a program a suli miatt, a második felére viszont kevés előre tervezett dolog volt. Természetesen most visszatekintve az elmúlt 11 hónapra úgy látom, mint egy szempillantást. Vajon 2017-ben mi vár rám?

Szépen lassan kezdenek kibontakozni a jövő évre vonatkozó célok, több közülük futással kapcsolatos, rákaptam az ízére és sokkal komolyabb rendszert és alapokat szeretnék benne, mint amivel most rendelkezem.
A napokban gondolkoztam el azon, hogy igazából az idei évre kitűzött vágy, hogy 7 km lefutása ne okozzon komoly gondot terepen, már teljesült. Persze lehetne durvulni, de szerintem az általában +500 méter körüli szinttel ez elég jó. Szóval a december 11-i Nyúlcipőbolt Budai Trail M távjának szintidőn belül való teljesítése már csak hab a tortán. Egyszerre izgulok és van bennem mérhetetlen izgatottság és kíváncsiság. Mivel egyben 17 km-t még sosem futottam, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is próbatétel lesz, de bízom benne, hogy bármilyen időt hozok, önmagában a táv teljesítése is sikerélmény lesz. Tisztában vagyok azzal, hogy igazán erre a távra még nem vagyok felkészülve.

Szégyen, nem szégyen be kell vallanom, hogy nem sikerült tartani az edzéstervet. Igyekszem hozni a legalább heti 2 futást, de nem az edzéstervnek megfelelő napokon és távon/időben, inkább figyelve magamat. Sokszor így időben és távban is több jön ki, mint a tervben szerepel, de van amikor csak feleannyi. Ez is a december nagy feladata: átgondolni az edzéstervet és úgy újraalkotni, hogy jobban illeszkedjen azokhoz a teendőimhez, amik fixek.

Hétvégén 7+11 km-t tettem meg a Budaiban, furcsa volt, hogy nem sárban cuppogok, hanem ropognak a lábam alatt a fagyott falevelek. Mind a kettő naplementés edzés lett, imádom ilyenkor az erdő fényeit. Sokszor szívem szerint csak állnék, és nézném amíg az utolsó fénysugár helyét is átveszi a sötétség. De itt még nem tartunk :) meg azért egyedül... a biztonságérzetem nagyon nem lenne a helyén.

Nálam a december összegző és következő évre rákészülő hónap. Sokat gondolkozok azon, mi motivál, mi az ami hajt előre, mit tanultam. Nagyon szeretem a természetből vett metaforákat, így sokkal egyszerűbb megérteni és megjegyezni a dolgokat. Lehet, hogy közhelyes vagy mások már leírták, lehet hogy kicsit más formában már én is megfogalmaztam, de a futásaim nagyon rávilágítanak az életemre. Például a szombati. Előre kinéztem honnan és hova megyek, az útvonalat amit követni szándékoztam. Nem is volt gond az elején, de benéztem egy leágazást és mivel vissza már nem szerettem volna fordulni, előkaptam a turista térképet, a gps belőtte hol vagyok (hű ide még egy iránytűs kis hasonlatot is be lehetne szúrni :) ezt szeretem) és gyorsan alternatív útvonalat kerestem. Közben persze haladtam előre, közel volt a naplemente, hiába kezdem már ismerni az erdő azon részét, nem vettem volna szívesen, ha rám sötétedik. Aztán persze az alternatív útvonalon eljutottam a célig. Sokszor az élet is ilyen. Az ember kitalálja mit szeretne elérni, eltervezi milyen úton, de az élet közbeszól. Nem azért, mert rossz lenne a cél, vagy a mód, ahogy megvalósítaná. Gyakran, mint az én esetemben figyelmetlenségből adódik, vagy egyszerűen tanulni kell valamit és az eredeti úton nem tanulta volna meg az ember. Vagy mert valamit pont ki kell kerülni. Az első reakcióm mikor szembesültem vele, hogy rossz helyen tértem le, a düh volt. Hogy már megint nem figyeltem oda. De ahogy az életben, akkor sem blokkoltam le hanem rögtön alternatív megoldást kerestem. Ráismertem, hogy az életben is gyakran  ha valami nem a terveimnek megfelelően alakul, az első reakcióm a düh, pedig tisztában vagyok azzal, hogy felesleges negatív érzelmeket hagyni megszületni. Amúgy "csakazértis" lány vagyok :)

Még egy felismerésem volt, ez viszont már a vasárnapi futás kapcsán. Megvan a cél, felkészülsz, hogy lesz emelkedő, lejtő, de mivel új útvonalon jársz nem ismered a pontos terepviszonyokat. Kisebb nagyobb hegyek emelkednek közted és a cél között, a fák sokszor az ég nagy részét is eltakarják, kanyarok miatt nem látod be hosszabban az utad, kiálló gyökerek, az útra dőlt fák lassítanak. De nem a gyökereken és a közvetlen előtted levő akadályokon van a figyelmed nagy része, hanem előtted lebeg a cél. Persze időnként le kell nézni a lábad elé is, mert ha nem tennéd csúnya esés lenne a vége, de nem az apró akadályokra és nehezítő tényezőkre fókuszálsz. Azért haladsz előre, hogy elérd a célod (legyen az hely, idő, táv, érzés...). Valamiért az életben erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni és az első gyökérnél megtorpanunk, rosszabb esetben feladjuk és még a célról is lemondunk. Van még mit tanulni és beépíteni a mindennapokba :)