CREWLTRABALATON – bevetésen a Terepfutás.hu önkéntesei

Nem vagyok egy aszfaltbetyár, azt a terepfutó tábort erősítem, akiknek az aszfaltos előélete illetve versenytapasztalata erősen a nullához közelít akár a résztvevő, akár az önkéntes oldalt nézzük. A tömeg, a zaj, a monoton menetelés és az emberek viselkedése pont elég távol tartó erő számomra, és az egyetlen ilyen verseny, amelyen részt vettem – a vasemberes rendezvénysorozathoz kapcsolódó női futás – megerősített abban, hogy az én helyem az ösvényeken van. Ebből a kis gondolatsorból következik, hogy bár egy-egy városi versenyt figyelemmel kísérek, talán egy kivételével eszembe se jutott a közelükbe kerülni résztvevőként. Így volt ez az ULTRABALATONNAL is.

Igencsak meglepődtem, amikor felvillant az önkéntességre invitáló üzenet, de van az a hívás, amire az ember egyszerűen nem mond nemet. Nagyjából egy perc alatt a következő gondolatmenet zajlott le bennem: szeretem az új élethelyzeteket, élményeket, új arcokat megismerni, segíteni; szeretek új nézőpontokkal találkozni; jó a megszokottól eltérő összehasonlítási alapot, a tanulásra és fejlődésre lehetőséget adó tapasztalatokat gyűjteni; és egyébként is az ULTRA kapcsán a gondolataim épp az extrém hosszú versenyek kísérő és önkéntes oldalán jártak; nameg a tény, hogy a Terepfutás.hu színeiben lehetek jelen, gyorsan az igen felé döntötte a képzeletbeli mérleg karját.

Előtte...

Hamar elröppent a versenyig hátra levő idő és arra eszméltem, hogy a CREW színeiben úton vagyunk Balatonmáriafürdőre frissítőpont+váltópontot biztosítani. A megadott címre érkezve nem voltunk biztosak abban, hogy jó helyen járunk, és feltettük azt az egyszerű kérdést, melyre mi magunk is sokszázszor adtunk választ a következő 13-14 órában: ez MáriafürdőKETTŐ frissítőpont?

A szél meglehetősen intenzíven fújt, erősen lengett a felfújt kapu, a frissítők szélbiztos kihelyezése feladta a leckét a kreativitásunknak. Na nem is a kihelyezés okozott fejtörést, hanem az ott tartásuk. Pedig a szélnek igazán nem volt szüksége frissítésre, volt energiája anélkül is bőven. Műanyag tányér itt, műanyag pohár ott, Csanya valószínűleg szívinfarktus közeli állapotban lehetett a „zöldség” ilyen mértékű hiányát látva. Nem baj, a szelektív szemétgyűjtés rajtunk áll, az meglesz, igyekezni fogunk minimalizálni a pohárdobálást és lehetőség szerint 1 pohár/versenyző használati arányt biztosítani. Megvolt :)

Legjobb tudásunk szerint felállítottuk, amit fel kellett és türelmetlenül vártuk az első futó elhaladását, illetve a szél erejének mérséklődését (lehet, hogy a sorrend a szél és a futó esetében inkább fordított…). Közben persze a hangulat olyan volt amilyennek lennie kellett, hazai, még jó, hogy azt vittük magunkkal. :) Az idő gyorsan repült, alig 1 órával pontnyitás után megérkezett az első egyéni versenyző (a végül győztes Dan Lawson), aki nem sok feladatot adott nekünk. Újabb egy óra csendben, komolyan (mert így ismeritek a CREW-t? :) ) eltöltött idő, majd fokozatosan, egyre sűrűbben érkezni kezdtek a futók és kerékpáros kísérőik, gyűltek a kísérőautók, melegítettek a váltók. Ó igen, és folyamatosan érkeztek a bringások. (Nem, ez nem bringás frissítőpont. Hol van a következő bringás frissítőpont? Balatonbogláron. Milyen messze van a következő bringás frissítőpont? Kb. 20 km. Miért nem frissíthetek? Na de had frissítsek már…) És ezzel együtt egyre gyakrabban hangzott el a két kérdés: ez melyik frissítőpont/ez MáriafürdőKETTŐ?

A türelmünk rendületlenül tartott, de az időjárás egyre komolyabban próbára tett minket, kicsit az arcunkba nevetve. Jöttek a hírek, hogy esni is fog (meg is lepődtem volna, ha Csanya nem lett volna velünk). Amikor először szakadt el a légkaput tartó egyik zsinór, még nevettünk, aztán az idő előrehaladtával egyre gyakrabban merült fel bennünk az előtetővel rendelkező fedett rész alá húzódás gondolata, mely kérdés akkor dőlt el végleg, mikor a saját sátrunkat úgy fordította fel az orkán, hogy közben többen csimpaszkodtak a lábába. Alapjában véve igazán vicces jelenet volt, még ha nem is élveztük ott és akkor, kár hogy semmilyen felvétel nem készült. A parkoltatók segítségével gyorsan bepakoltunk az előtető alá. Közben besötétedett, előkerültek a fejlámpák. Az igazság az, hogy annak ellenére, hogy az ébren maradás most nem okozott különösebb problémát, igazán holtpont sem volt, az idő számomra nagyon összefolyt. Jó volt látni ismerős arcokat, illetve a meglepődést azon, hogy Csanya és a CREW is jelen van a versenyen. Elmaradhatatlan volt a bolondozás, heccelés, kívülállók egy-egy szituációról furcsa dolgokat gondolhattak. Közben időről időre jöttek kreativitást igénylő helyzetek – így utólag kicsit kevésnek érzem a szervezők hitvallása szerinti 20%-os kreativitás-részesedést az esemény kivitelezésében.

Fényhozó

Sokféle emberrel találkoztunk a 148,2 kilométernél, a versenyhelyzet, a rengeteg ember, a futáshoz nem szokott szervezetű résztvevők, a kihívásokat profin kezelő gyakorlott futók, a futók kívánságait leső kísérők széles palettáját mutatták be a hozzáállásnak és a többiekkel való viselkedésnek. Nagyon éles kontraszt volt a terepversenyeken tapasztalthoz képest. Kedves terepfutó család, kérlek, maradjatok meg annak a türelmes, kedves és figyelmes közösségnek, akinek megismertelek titeket!

Aztán egyszer csak leszakadt az ég – tanúsítom, hogy akkor biztosan nem volt esőtánc, mivel Csanya az éjszakára átcsúszott bjútiszlíp idejét töltötte. (És mindeközben neeeem, nem vámoltuk meg a csokiját Berzsóval.) Jó döntésnek bizonyult a korábbi stabil tető alá vonulás, és ennek az egész szituációnak köszönhetően átélhettem számomra a verseny során legkedvesebb pillanatokat, amikor több ember szájából is elhangzott a mondat, hogy „Nem tudom mi lesz így, sosem futottam még esőben”. Terepfutás.hu pontján ez igazán érdekesen hangzott, de ők valószínűleg nem tudták hova tévedtek. Az esőben a „vizet vagy izót” kérdésnél időnként nevethetnékem támadt, de valószínűleg az ázott versenyzők nem osztoztak volna benne.

Amikor annyira fúj a szél, hogy két kézzel fogod a telefont
 és 20-ból 1-szer hellyel-közzel élesre sikerül a kép :)

Az idő egészen felgyorsult, pislogtunk néhányat és elérkezett a napkelte, ezzel együtt a pontzárás ideje. És a légkapu leeresztésé, amikor is áramtalanítás után „préseljük ki a levegőt belőle” gondolattal egy emberként rávetődtünk a földön fekvő, magát megadni nem akaró kapura.

Mivel nem tudtam mire számítsak a MáriafürdőKETTŐn eltöltött idő során, így csak egyszerűen levontam a következtetéseket magamnak, hogy mi tetszett és mi nem. Szeretem, hogy a terepfutó, még inkább a Terepfutás.hu-s versenyek sokkal jobban szervezettek, felkészültebbek, és igen, tudom, hogy ez részben a „terep” miatt adódik – és nem csak a szervezőnek, hanem a versenyzőknek is képesnek kell lenni arra, hogy bármilyen adódó szituációt megoldjanak. Szeretem, hogy a terepversenyek egyre zöldebbek, a versenyzőkben megvan a hajlandóság, partnerség, igény arra, hogy kevesebb szemetet termeljünk. Szeretem, hogy a terepfutók általában türelmesek, mert tudják, hogy nem azon a 3 másodpercen múlik az eredményük, amit időmérő csippantásnál vagy a frissítőasztalnál töltenek. Főleg nem egy csapatversenynél. Szeretem, hogy a terepfutók tudják, hogy az önkéntesek értük vannak, és ennek megfelelő tisztelettel vannak feléjük. (UB kedvenc: „Tötsé má izót.” És nem, nem egy elgyötört, fáradt egyéni versenyzőtől hangzott el, hanem egy hangzatos nevű csapatversenyzőtől, mindenféle köszönés, kérés, megköszönés nélkül. Igen, azért vagyok ott, hogy ha izót szeretne inni, akkor töltsek neki, de az ember nem ehhez a hangnemhez van szokva. El vagyunk kényeztetve, azt hiszem :) ).

...Utána

Összességében nagyon pozitív élmény volt, ez 99%-ban az önkéntes társak érdeme – és persze mondja ezt egy olyan ember, aki mindennek igyekszik megtalálni a jó oldalát. És ezek után még inkább tudom értékelni, amit mi terepfutók egymástól kapunk. De ennél azért élményszerzés szempontjából sokkal több volt. Gábor, ahogy a bárszéken érdekesebbnél érdekesebb pózokat vett fel és a szelfihegyek, Zsotyek a komoly komolytalanságával, Berzsó akivel a legkellemetlenebb pillanatban is össze lehet nevetni valamin és az esőben ázó Csanya… na jó viccelek, de megértem, ha sokaknak elégtétel volt az a látvány. Mit kapunk még ezért…? :) Ennél azért többet adott látni azt, hogy egy vezető jó kedvvel, kedvesen, türelmesen ugyanúgy kiveszi a részét a munkából, mint te és én. Lényeg a lényeg, jó társaságban akkor is élvezi az ember a munkát, ha amúgy kevesebb oka lenne rá. És itt igencsak jó volt. Ha szeretnétek megtudni milyen is az, gyertek CREW-nak, találkozzunk legközelebb az UTH-n! :)