Had szögezzem le még az írás elején, ez nem filmkritika, hanem olyan gondolat-összlet, amely a film hatására generálódott bennem. Sokat hagytam ülepedni a film után kavargó gondolatokat, talán túl sokat is, az írás is hosszan és megszakításokkal született meg. Elöljáróban csak annyit, hogy igen ha van rá lehetőséged nézd meg a filmet, akár futsz, akár nem. :)
Amióta tudtam a film folyamatban levő készüléséről, azóta készültem én magam is - arra, hogy minél hamarabb láthassam. Persze az élet úgy hozta, hogy csak többedik vetítésre jutottam el... :) Lényeg a lényeg, nem tudom megmagyarázni mi generálta bennem ezt a fene nagy kíváncsiságot, ezek a hihetetlen távok autóval is soknak tűnnek, nemhogy futva!
Aztán ahogy beleszerelmesedtem az egész futós világba, már nem is tűnt annyira elvetemült dolognak, hogy valaki 246 kilométert fusson, sőt évről évre visszatérjen Görögországba azért, hogy megtegye ezt a távot. Na jó, azért kicsit mégis. Viszont talán már jobban értem milyen út vezet odáig... ahogy Balázs mondja, "mindenki csak egy kis kocogással kezdi".
Azok számára, akik nem tudják, miről szól az ULTRA, itt található bővebb információ. A Spartathlon nevű, történelmi futás útvonalán haladó ultra távú verseny néhány szereplőjét követi a film, nem csak a verseny idején, hanem azon kívül is, kicsit bemutatva hogyan keveredtek Athénba a szemük előtt lebegő spártai célba érkezés vágyával. Különböző motiváció, nők és férfiak, különböző nemzetek szülöttei. Nem vagyok nagy dokumentumfilm rajongó, a mai rohanó világban pörgős sztorikhoz, gyors cselekményekhez szoktatnak hozzá a rendezők, forgatókönyv írók, így kellemes volt belesüppedni a nyugodtabb tempójú, ám időben és térben ugráló történetekbe.
Mióta futok, sokkal szélesebb érzelmi skálát tudok magamban megélni biztonságosan. Magasságot és mélységet is. Kicsit olyan ez, mint a kamaszkori szerelem, csak jellemzően ott az ember az igazán nagy mélység után összetörik. A futás olyan érzelmi biztonságot nyújt, amit egy fent említett szerelem sosem fog, mert míg a szerelemben egy másik ember váltja ki az érzelmeket, futás közben te magad. Egyszerre kerülsz egyre közelebb magadhoz, önmagad megismeréséhez és közben egyre távolabb a választól, hogy miért is futsz - bár ez utóbbi talán nem teljesen így van... inkább egyre több válaszod van arra, hogy miért futsz. Egyelőre így látom. Értelmetlennek tűnik és mégsem az. Szóval talán a fentebb említettek miatt van az is, hogy képes vagyok bőgni egy futós motivációs videón és az ULTRA vetítés közben is majdnem végig potyogtak a könnyeim, közben együtt nevetve a többiekkel egy-egy komikusabb megszólaláson vagy helyzeten.
Sokat gondolkoztam azon, vajon mennyire más hatással van ez a film egy olyan emberre aki így vagy úgy fut, és milyennel egy nem futóra. A film közbeni megjegyzésekből az jött le, hogy a mellettem ülők nem részei a futó világnak, és tőlük, illetve azóta többektől is értetlenséget tapasztalok. Nem értik, miért kínozza magát valaki soktíz kilométernyi, éjszakai etapot is tartalmazó versennyel. Főleg azok után, amikor hallják és látják, hogy itt nem is igazán egymással versenyeznek a résztvevők, hanem leginkább magukkal. Azt hiszem ez az értetlenség valahol természetes. Én sem értem teljesen, miért megy valaki El Caminora, vagy miért cipeli fel a hegy tetejére a bringáját csak azért, hogy leszáguldhasson. Nem vagyunk egyformák. A lényeg, ha az ember keres és talál olyan tevékenységet amiben a válaszait is megtalálja. Vagy a kérdéseit. Attól, hogy számomra valami értelmetlennek tűnik, nem feltétlenül az másnak is.
Az ULTRAélmény számomra kicsit ahhoz hasonló, mint amikor egy követ dobnak a vízbe, a felszínen először nagyobb hullámok generálódnak, majd egyre kisebbek, míg végül a felszín kisimul, visszatér a nyugalmi állapotba. Közben a felszín alatt felkavarodik az iszap, a finom üledék, a kő leér a mederfenékre. Az ülepedő finom szemcsék körbevonják a követ és innentől a meder részévé válik. És bár utólag úgy tűnik semmi sem történt a felszínen, a felszín alatt valami mégis örökre megváltozott. Elfogott a kíváncsiság az ultra-világ iránt, a film hatására sok szálon indultak el bennem gondolatok és kérdések. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én valamikor a jövőben tuti el fogok jutni az ultra távok teljesítéséig, vagy hogy egyáltalán akarom-e (mondjuk, ha már kíváncsi vagyok valamire...). Nem. Ha lesz is ilyen, a közeljövőben nem készülök rá, nincsenek meg még hozzá az alapjaim. Most a megfelelő alapok megteremtésére szeretnék koncentrálni. Egy-egy ilyen táv teljesítése mögött hosszú évek-évtizedek munkája lapul. Szinte emberfelettinek tűnik az a teljesítmény amit véghez visznek. Olyan fajta határ-feszegetés, amit talán nem is lehet felfogni addig, amíg az ember bele nem kerül.
Egy dolgot viszont tudok, most már még biztosabban, mint eddig: inkább szeretnék messzire futni lassabban, mint rövid távon gyorsan. Ilyen ez a kitartás-próba...
De vissza a filmhez. Az egyik legerősebb gondolat, ami bennem maradt a film kapcsán, hogy a versenyzőknek bizonyos szempontból "egyszerű" (nagyon idézőjelben, mert tudom, hogy nem az), mert "csak" magukkal kell foglalkozniuk. Ahogy "egyszerű" volt kezelni magamban az egész rosszindulatú daganat+kemo+következmények témát. Mert én tudtam, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem, éppen hogy viselem, mi a jó, mit kívánok és mit nem, fáj-e épp bármi, elegem van-e és úgy egyáltalán. Megvoltak a hullámok, amikor jól éreztem magam, és a feszült stresszes, fáradt, kimerült időszakok is, amikor mindenkit utáltam, még magamat is, hogy belevágtam a kezelésbe. Viszont a körülöttem levők, a családom, barátaim és az egészségügyi dolgozók arra voltak utalva, amit kommunikáltam feléjük, nem láttak bele a fejembe, nem tudták mi az amivel adott pillanatban segíteni tudnának, időnként próbálkoztak valamivel ami eszükbe jutott, aztán vagy bejött, vagy nem. Mondjuk azért az idő előre haladtával előkerültek pl. joker gyümölcsök, mint a szeder, amit fagyasztva, hidegen kb. bármikor jól esett enni. Vagy legalábbis nem volt rossz. Ilyesmi lehet segítőnek lenni egy ultrafutó mellett is.
Egy ilyen versenyen kísérni, önkéntesnek lenni kemény dolog, mert amellett, hogy segíted a futót, magadra is oda kell figyelni, mert nem lehet, hogy te kidőlsz útközben. És fejben is ott kell lenni, hogy maximálisan támogatni tudd a résztvevőket.
Érdekes volt, hogy pont el voltam merülve ebben az egész segítő témában gondolatban, amikor jött a lehetőség az Ultrabalaton önkéntességre. Nem összehasonlítható egy Spartathlonnal, tudom, de érdekes volt ott lenni és figyelni, mit hoz ki egy ilyen verseny az emberekből. Gondolok itt kifejezetten az egyéni versenyzőkre és kísérőikre. A versenyzőkkel kapcsolatban azt hiszem a tapasztalat pozitív, az az alázat és türelem ami szükséges az ilyen távokhoz, érvényesült az őket segítők felé is. A kísérők viszont időnként elég türelmetlenek voltak és gondolatolvasást vártak tőlünk, de ezt talán annak számlájára lehet írni, hogy ők is legalább 140 kilométeren voltak túl mikorra hozzánk értek és igyekeztek megszerezni a kísért futó igényeit kielégítő dolgokat.
Van egy kedvenc képem a filmből: amikor Angel a tengerparti homokban otthagyja a lábnyomát. Aztán szinte rögtön jön egy hullám, és elsimítja újra a homokot, mintha az a lábnyom sosem lett volna ott előtte. "Együtt vagyunk senkik." - visszhangzik bennem azóta is a film sokat idézett gondolata.
Írhatnék még sok mindent, de egyelőre megtartom magamnak. És tényleg csak annyit tudok mondani, hogy nézzétek meg az Ultra Documentary-t. Mindenki találhat benne neki való gondolatokat, gondolatébresztő jeleneteket, szimpatikus szereplőket, akikkel könnyen tud azonosulni. Az összes résztvevő útja érdekes és elgondolkodtató. Én nagyon várom, hogy újra láthassam, június 25-én az Autistic Art Alapítvány részére rendezett jótékonysági vetítésen ott leszek. :) A mű facebook oldalán tájékozódhattok premier előtti vetítésekről, extra információkról. Hajrá!
Azok számára, akik nem tudják, miről szól az ULTRA, itt található bővebb információ. A Spartathlon nevű, történelmi futás útvonalán haladó ultra távú verseny néhány szereplőjét követi a film, nem csak a verseny idején, hanem azon kívül is, kicsit bemutatva hogyan keveredtek Athénba a szemük előtt lebegő spártai célba érkezés vágyával. Különböző motiváció, nők és férfiak, különböző nemzetek szülöttei. Nem vagyok nagy dokumentumfilm rajongó, a mai rohanó világban pörgős sztorikhoz, gyors cselekményekhez szoktatnak hozzá a rendezők, forgatókönyv írók, így kellemes volt belesüppedni a nyugodtabb tempójú, ám időben és térben ugráló történetekbe.
Mióta futok, sokkal szélesebb érzelmi skálát tudok magamban megélni biztonságosan. Magasságot és mélységet is. Kicsit olyan ez, mint a kamaszkori szerelem, csak jellemzően ott az ember az igazán nagy mélység után összetörik. A futás olyan érzelmi biztonságot nyújt, amit egy fent említett szerelem sosem fog, mert míg a szerelemben egy másik ember váltja ki az érzelmeket, futás közben te magad. Egyszerre kerülsz egyre közelebb magadhoz, önmagad megismeréséhez és közben egyre távolabb a választól, hogy miért is futsz - bár ez utóbbi talán nem teljesen így van... inkább egyre több válaszod van arra, hogy miért futsz. Egyelőre így látom. Értelmetlennek tűnik és mégsem az. Szóval talán a fentebb említettek miatt van az is, hogy képes vagyok bőgni egy futós motivációs videón és az ULTRA vetítés közben is majdnem végig potyogtak a könnyeim, közben együtt nevetve a többiekkel egy-egy komikusabb megszólaláson vagy helyzeten.
Sokat gondolkoztam azon, vajon mennyire más hatással van ez a film egy olyan emberre aki így vagy úgy fut, és milyennel egy nem futóra. A film közbeni megjegyzésekből az jött le, hogy a mellettem ülők nem részei a futó világnak, és tőlük, illetve azóta többektől is értetlenséget tapasztalok. Nem értik, miért kínozza magát valaki soktíz kilométernyi, éjszakai etapot is tartalmazó versennyel. Főleg azok után, amikor hallják és látják, hogy itt nem is igazán egymással versenyeznek a résztvevők, hanem leginkább magukkal. Azt hiszem ez az értetlenség valahol természetes. Én sem értem teljesen, miért megy valaki El Caminora, vagy miért cipeli fel a hegy tetejére a bringáját csak azért, hogy leszáguldhasson. Nem vagyunk egyformák. A lényeg, ha az ember keres és talál olyan tevékenységet amiben a válaszait is megtalálja. Vagy a kérdéseit. Attól, hogy számomra valami értelmetlennek tűnik, nem feltétlenül az másnak is.
 |
| Kép forrása: http://ultradocumentary.com |
Egy dolgot viszont tudok, most már még biztosabban, mint eddig: inkább szeretnék messzire futni lassabban, mint rövid távon gyorsan. Ilyen ez a kitartás-próba...
De vissza a filmhez. Az egyik legerősebb gondolat, ami bennem maradt a film kapcsán, hogy a versenyzőknek bizonyos szempontból "egyszerű" (nagyon idézőjelben, mert tudom, hogy nem az), mert "csak" magukkal kell foglalkozniuk. Ahogy "egyszerű" volt kezelni magamban az egész rosszindulatú daganat+kemo+következmények témát. Mert én tudtam, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem, éppen hogy viselem, mi a jó, mit kívánok és mit nem, fáj-e épp bármi, elegem van-e és úgy egyáltalán. Megvoltak a hullámok, amikor jól éreztem magam, és a feszült stresszes, fáradt, kimerült időszakok is, amikor mindenkit utáltam, még magamat is, hogy belevágtam a kezelésbe. Viszont a körülöttem levők, a családom, barátaim és az egészségügyi dolgozók arra voltak utalva, amit kommunikáltam feléjük, nem láttak bele a fejembe, nem tudták mi az amivel adott pillanatban segíteni tudnának, időnként próbálkoztak valamivel ami eszükbe jutott, aztán vagy bejött, vagy nem. Mondjuk azért az idő előre haladtával előkerültek pl. joker gyümölcsök, mint a szeder, amit fagyasztva, hidegen kb. bármikor jól esett enni. Vagy legalábbis nem volt rossz. Ilyesmi lehet segítőnek lenni egy ultrafutó mellett is.
Egy ilyen versenyen kísérni, önkéntesnek lenni kemény dolog, mert amellett, hogy segíted a futót, magadra is oda kell figyelni, mert nem lehet, hogy te kidőlsz útközben. És fejben is ott kell lenni, hogy maximálisan támogatni tudd a résztvevőket.
Érdekes volt, hogy pont el voltam merülve ebben az egész segítő témában gondolatban, amikor jött a lehetőség az Ultrabalaton önkéntességre. Nem összehasonlítható egy Spartathlonnal, tudom, de érdekes volt ott lenni és figyelni, mit hoz ki egy ilyen verseny az emberekből. Gondolok itt kifejezetten az egyéni versenyzőkre és kísérőikre. A versenyzőkkel kapcsolatban azt hiszem a tapasztalat pozitív, az az alázat és türelem ami szükséges az ilyen távokhoz, érvényesült az őket segítők felé is. A kísérők viszont időnként elég türelmetlenek voltak és gondolatolvasást vártak tőlünk, de ezt talán annak számlájára lehet írni, hogy ők is legalább 140 kilométeren voltak túl mikorra hozzánk értek és igyekeztek megszerezni a kísért futó igényeit kielégítő dolgokat.
Van egy kedvenc képem a filmből: amikor Angel a tengerparti homokban otthagyja a lábnyomát. Aztán szinte rögtön jön egy hullám, és elsimítja újra a homokot, mintha az a lábnyom sosem lett volna ott előtte. "Együtt vagyunk senkik." - visszhangzik bennem azóta is a film sokat idézett gondolata.
Írhatnék még sok mindent, de egyelőre megtartom magamnak. És tényleg csak annyit tudok mondani, hogy nézzétek meg az Ultra Documentary-t. Mindenki találhat benne neki való gondolatokat, gondolatébresztő jeleneteket, szimpatikus szereplőket, akikkel könnyen tud azonosulni. Az összes résztvevő útja érdekes és elgondolkodtató. Én nagyon várom, hogy újra láthassam, június 25-én az Autistic Art Alapítvány részére rendezett jótékonysági vetítésen ott leszek. :) A mű facebook oldalán tájékozódhattok premier előtti vetítésekről, extra információkról. Hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése