Június

A Visegrád Trail óta nem hallattam magamról, most tudatosult bennem, hogy az már majdnem egy hónapja volt! A versenyről írt összefoglalómat itt, a Terepfutás.hu oldalán olvashatjátok. A verseny után gyorsan eltelt néhány nap, és Angolhon felé vettem utamat, hogy végre kezemben tarthassam Zét, az imádnivaló aprócska unokaöcsémet.

Hősöm

Bár a repülőről és autóból is szikrázóan zöld dombos vidéket láttam, és előre örültem, hogy sunyi emelkedőkön edzhetem kicsit a lábamat, végül megérkezve a településre, ahol a következő egy hetet töltöttem konstatáltam, hogy sikerült megtalálni angolföld vélhetően leglaposabb részét. Különösebben nem is volt idő foglalkozni vele, hugommal és családjával észrevétlenül teltek a napok, egyszerre volt fárasztó és pihentető, minden napra jutott egy kis kimozdulás, akár séta a településen, látogatás a közeli Davy Down-ba, London keleti peremén séta a Temzénél, nézelődés a helyi kertészetben, majd kávé-süti ugyanott. Szülinapi BBQ, torta helyett a világ legfinomabb fánkjával. Szóval tesó-idő, nem is tudom megmondani ez előtt mikor töltöttünk utoljára ennyi időt együtt.

Ismeretlenbe és tovább

Hipp-hopp elérkezett az utolsó nap, amikor vissza kellett jönnöm, és akkor esett le, hogy hoppá, elhoztam a futó cuccom és még nem voltam kinn semennyit? Ezen gyorsan segíteni kellett, és nagy örömömre az én drága hugom is velem tartott. Kánikula, dél, igen, időzíteni tudni kell... Kocogósra igazítottuk a tempót, irány a település széle. A tervezett úton haladva belebotlottunk egy kiépített kerítés-átkelő helybe és teret adva a meglepetésnek, átmásztunk, és a gabonaföldek felé vettük az irányt. Idilli csend, szikrázóan kék ég, lengedező szellőben hajladozó gabonaszőnyeg. Egy ponton erős kamilla illat töltötte be az orrom, de itt még haladtunk tovább. Nem mentünk hosszút, hamar elérkeztünk a kerítéshez, amely mögött lapultak valahol a fák között a tavak, amiket eredetileg nagyon szerettem volna körbefutni - de a település felől mindenhol private-road vitt oda, na majd legközelebb jobban megnézem hogyan lehet a közelükbe jutni.

Hegynek tűnő délibáb?

Távolban látni véltem egy hegyet, a Vértes jutott eszembe, a VTM, amikor Szárról még olyan messzinek tűnik a hegy. A tikkasztó forróságban - igen, ilyen is van angolföldön - visszafordultunk, enyhe emelkedőn haladtunk felfele, fejemben a Vörös-kő előtti mászás emlékei kavarogtak. Itt-ott róka lábnyomok mutatták, hogy ezen az úton nem csak ember közlekedik. Megálltunk egy fotóra a kis kamilla csomó előtt - még mindig hihetetlen, hogy abból a kevés növényből ilyen erős illat áradt, még most is érzem az illatát, ha eszembe jut -, megnéztem magamnak egy alacsony kerítéssel körbevett ligetet, aztán még pár perc és már újra otthon voltunk. Rajtam egy újabb fajta barnulás-csík tett bizonyságot arról, hogy a nap ismét futó cuccban ért.

Kamillat-orgia

Egyszerre sajnáltam, hogy vissza kell jönni, és ugyanakkor örültem is, mert hiányoztak a hazai hegyek. A terv az, hogy legközelebb egy kis kitérővel megyek, és megnézem magamnak a skótok hegyeit :)

Nyilván meg kell nézni, mi van a kapun belül

Hajnal fél1-kor szállt le a repülő, csodaszép volt a sötétben látni a karácsonyfaként kivilágított településeket. Szívesen maradtam volna még fenn, életem első két repülőútja kifejezetten megszerettette velem ezt az utazási formát és viccesen meg is jegyeztem, hogy ezek után minden nem futásra költött plusz pénzemet repülésre fogom kiadni. Nyilván ez így nem teljesen igaz, de legközelebb is szívesen vágok neki egyedül az ismeretlennek. :)

Rövid alvás után ideje volt belevetni magam a tényleges születésnapom napjába, kis futkározással a kedvenc rövid körömön - iszonyat hasfájással, aztán meg a szivem is megfájdították amikor láttam, hogy Normafánál kiszélesítették és felszórták kőtörmelékkel a körsétát, amin ugyan teljes hosszában nem szoktam futni, de a piros pöttyös sífutóút bele-beleér rövidebb szakaszokra, szóval úgy döntöttem ideje lesz új kedvenc útvonal után nézni. Innen egyenesen szülőkhöz indultam egy közös vacsorára, szóval határozottan mozgalmas nap kerekedett.

Itthon: ezt mégis miért kellett??

Az azóta eltelt két hét villámgyorsan repült el. A meleg és a hosszú napok rányomták a bélyegüket a futó-életemre, talán egyszer voltam kinn, de ezt most nem bánom. Kifejezetten pihentnek érzem magam, belül a szívemben is, fizikailag is, izgalmas új kihívások előtt állok az életem minden területén, szóval hétfőtől ismét belevetem magam az edzésbe :) Jövő hétvégén pedig irány Erdély és a Medveles, ahol maratoni távon próbálom ki, hogyan tudom beosztani az erőmet. Életem első ekkora távja, életem első teljesítménytúrája, nagybátyámmal együtt tervezzük a teljesítést. Nagyon várom már! Aztán persze tényleg visszaállok a rövidebb távokra, hogy ne csak a szívem és a fejem vigyen előre, hanem a lábam és a testem is megtanulja rendesen az alapokat, mielőtt ismét a hosszabb távok felé fordulnék.

A naplemente színei, paletta 1. a végtelenből

Érdekes amúgy, egy apróság - most Zére gondolok - mennyire el tudja gondolkodtatni az embert. Persze neki tényleg minden új, de annyira érdekes volt figyelni, hogy rácsodálkozik a kezére, lábára. Kedvenc momentum, amikor félig-meddig ül az ölemben, velünk szemben hugom. Zé figyeli hugom lábát, ahogy mozgatja a lábujjait, aztán lenéz a saját kis lábára, nézi ahogy mozognak az ő kis mini lábujjai, és vigyorog, és oda-vissza nézi a nagy és pici lábujjak mozgását :D Te mikor csodálkoztál rá utoljára arra, hogy mozognak a lábujjaid? :) Sokszor alapvető dolgokat annyira egyértelműnek veszünk, hogy elfelejtjük, mennyi dolognak kell egyszerre meglennie és történnie ahhoz, hogy adott esetben az a kis mozdulatsor tudatosan végbe tudjon menni. Ezért szeretek időnként gyerekek között lenni, mert ők is emlékeztetnek egy másfajta szemléletre, arra, hogy az élet maga a csoda és nem kell mindig a miérteket keresni, hanem néha meg kell állni egy pillanatra, és csak lenni és élvezni, és rácsodálkozni a minket körülvevő világra.