Új év, új tervek, ahogy azt kell. Tavaly nagyon jól bevált az a fajta egész éven átívelő cél-szem-előtt-tartás, hogy a falinaptáramra válogattam össze néhány vágyott dolgot szimbolizáló képet és mellé egy inspiráló gondolatot. Azt kell mondjam, nem minden úgy valósult meg, ahogy én azt eredetileg elképzeltem, de összességében mindegyik kép mellé került valami megvalósított, elért, megélt sikerélmény. A 2018-as képsor kicsit döcögősen állt össze, a gondolat is nehezen jött. Tudjátok, amikor van valami olyan ami tetszik, tetszik, de nem az igazi. Végül, bár még mindig nem tudom úgy megfogalmazni, ahogy az igazán igazi lenne, olyasmi gondolat lett a kiválasztott, hogy: engedd meg hogy bármelyik pillanatban csoda történhessen és nyisd ki a szemed, hogy észrevedd őket.
Ennek szellemében neki is vágtam 2018-nak, aztán az év második hétfőjén beütött a gikszer. Nem tudtam rendesen lábra állni. Gondolkoztam ezerrel, vajon mit csinálhattam, ami kiváltotta, de semmi nem jutott eszembe. Gondoltam majdcsak elmúlik, pihentetem, aztán kész. Én gondoltam, a lábam viszont nem érezte át ezt a gondolatot - keddre már olyan erős lett a fájdalom, hogy a legfinomabb érintéstől is könnycseppek potyogtak a szememből, nemhogy rendesen járni??? Ennek már fele se tréfa, valamit tenni kell... természetesen az ember a magyar egészségügy útvesztőjében úgy elveszik, mint egy kisebb fajta labirintusban, de péntek késő délelőtt végre a megfelelő orvos szemei elé került a röntgenem, ahol a diagnózis gyorsan megszületett:
az I. lábközépcsont fáradásos törése.
Bevallom őszintén, mire eddig eljutottunk, már erősen sejthető volt, hogy ez lesz a vége, úgyhogy igazából megkönnyebbültem, hogy végre pont került a mondat végére. A lábamra meg gipsz.
A fejemben közben egész sok irányba indultak el a gondolatok. Egyrészt az egész év újratervezést igényel. Bár sok versenyre nem készültem idén menni, a meglévő lista mindenképp felfüggesztésre kerül, és a gyógyulás, fokozatos terhelés visszaállítás függvényében folyamatában lehet majd dönteni róluk. Másrészt, idén talán a swimrun kipróbálása sem fog összejönni, ugyanakkor majd ha a mozgást visszaengedhetem az életembe, az egyik első amit sportolhatok az úszás, amit idén amúgy is mindenképp szerettem volna a swimrun miatt rendszeresíteni az életemben. Szóval már egy jó dolgot gyorsan sikerült találni ebben az egészben. Aztán az is eszembe jutott, hogy mivel a futást majd szépen lassan, türelmesen lehet visszaengedni, jobban oda tudok figyelni a megfelelő alapok felépítésére. Szerintem ezekről majd még bőven fogok írni úgyis. Merthogy az is eszembe jutott, mi lenne, ha még többet hoznék ki ebből az egészből és megmutatnám azoknak, akiket érdekel, vagy akik hasonló helyzetbe kerülnek, hogy én hogy élem meg ezt a kényszerpihenőt?
Továbbra is azt vallom, hogy ha a körülményektől függetlenül megtanulunk arra figyelni, egy-egy élethelyzet mire taníthat meg bennünket, és hogyan hozhatjuk ki az adott szituációból a legjobbat, a boldogság állandó állapottá válik a mindennapjainkban.
És akkor már nem az lesz a lényeg, hogy esik az eső, vagy beszóltak a munkahelyen, vagy valaki nem úgy viselkedett velünk, ahogy azt mi elképzeltük.
Tudom, hogy ebből a mostani élethelyzetből is erősebben fogok kijönni minden szinten. Nem mondom, hogy mindig könnyű, mert akkor hazudnék. Az erős fájdalom, a mankóval közlekedés mellékhatásai, a fekvés, a kiszolgáltatottság az én türelmemet is próbára teszik. És fájt az is, amikor megláttam, hogy éjszaka hó esett és bár hétvége van, nem mehetek futva havat ropogtatni, csak annyi jut, hogy a futótársak képeit csodálom. Ez most egy ilyen időszak. És hálás vagyok azért, hogy van segítségem a szüleim személyében, nélkülük most nagyon nehezen boldogulnék.
Lényeg a lényeg, poszt-sorozat következik #jóbansántikálok jeligére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése