Lassított felvétel. Lábam alatt a meleg homok, háttérben a tenger ütemes hullámzó zúgása. Egyhelyben állok, lábamat mélyebbre fúrom a homokba, megmozgatom a lábujjaimat, a homok lágyan körbeveszi bokáig. Aztán lassan elindulok. Megemelem a lábam, majd talpam eléri a homokot, és végiggördülök rajta, érzem minden izmom összhangban levő mozgását. Egyik láb a másik után. Nyugodt, ritmusos, könnyed, mint ahogy a víz eléri a partot, majd visszahúzódik, hogy ismét végigsimíthassa a homokot.
Pislogok néhányat és rájövök, hogy elkalandoztam és egész élethű érzetet hoztak létre a gondolataim, vágyaim. Mert persze mire vágyik az ember, amikor nem használhatja a lábát? Hát persze hogy arra, hogy léphessen...
A kényszerpihenő első 10 napját azt hiszem egész türelmesen sikerült abszolválni - leszámítva azt, hogy gondolatban folyamatosan kint vagyok a havas erdőben a hegyen :D
Kíváncsi ember vagyok és szeretném jobban érteni milyen folyamatok vezettek el odáig, hogy történt ami történt, ezért egész sokat olvasok a témában, nem csak sport szemszögből, hanem kis biofizikából is (ez utóbbi amúgy szerintem nagyon izgalmas világ). És gondolkozom. Persze a kiváltó okokat is érdemes kikutatni és rendbe tenni, de ezt majd szakember segítségével szeretném. Most azt a pontot keresem, amikor nem vettem észre, hogy a testem üzen, túl sok a terhelés.
A fáradásos törések, repedések a csontban úgy jönnek létre, hogy az ismétlődő erőhatás következtében a csont regenerációs egyensúlya felborul, és a csontban keletkező mikrosérülések folytonossági hiányt hoznak létre. Ez jellemzően nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem vannak jelei. Terhelésre jelentkező fájdalom, ami nyugalomba helyezés után megszűnik. Aztán persze vannak extrém esetek, meg mindenféle hajlamosító tényezők pl. nőknél gyakrabban fordul elő, mint férfiaknál, illetve bizonyos sportágak végzése esetén, amikor ismétlődő erőhatás áll fenn - igen, a futás az egyik ilyen. Ezen kívül a fizikai aktivitás hirtelen növekedése, rossz edzésterv, nem megfelelő sportfelszerelés, gyenge izomzat, csontsűrűség, genetikai hajlamosító tényezők, ortopédiai elváltozások és még jónéhány tétel van a hajlamosító tényezők listáján.
Szóval, elméletileg valami olyan fájdalom jelzi a dolgot, ami összefügg a terheléssel, és időben vagy intenzitásban megnövekedett aktivitással kapcsolatban jelentkezik. (Hmmm, ilyenben azért ha őszinte akarok lenni magamhoz, volt részem, most kifejezetten például a Medveles40 utolsó kilométerei vannak előttem, de eszembe sem jutott, hogy valami komoly dolgot jelezhet a fájdalom, annyira nem tűnt vészesnek, úgy voltam vele pihenek és elmúlik.)
Amikor ezek elérték a fejemet tudatosodott, mi értelme van részletes edzésnaplót vezetni - itt nem az aktivitás mérhető adataira gondolok, bár biztos van olyan szakember, aki abból is ki tudja olvasni a jeleket - hanem arra, hogy az ember rögzítse a felmerülő fájdalmakat, mikor-hogyan indukálódott. Talán a hobbifutóknak is érdemes lenne ezt már a kezdetektől így csinálni, bár ki tudja, lehet más figyelmesebb, mint én, ha önmagáról van szó. Meg utólag könnyű okosnak lenni. Erről jut eszembe, tetszik az a workshop sorozat, amit a CoffeeRUN és Tatár Szilvi indítottak "Legyél Tudatosabb Terepfutó!" címmel, bízom benne, hogy lesz olyan alkalom, amikor eljutok rá, jó témák vannak beharangozva.
Na de visszakanyarodva az eredeti célhoz, a beszámolóhoz: az első hét fekvőgipszben telt, szigorú tehermentesítés, felpolcolt láb, mankózás. Persze a mankók pillanatok alatt törni kezdték a kezem, és mivel még egy ideig használnom kell, kaptam használatukhoz bringás kesztyűt, így azért sokkal jobb a helyzet. Az első napokban masszív izomláz tanúsította, hogy az újonnan használatba vett izmaim a karom-vállam-hátam különböző részein nincsenek hozzászokva a teljes testsúlyom cipeléséhez. A bal lábam jól bírja a kiképzést, remélem ez így is marad :)
Egy hét után a gipsz lekerült, most egy hét szigorú tehermentesítés így, aztán ha ez a hét is letelt, elkezdhetem terhelni 15 kilóval. A fájdalom nem sokat csökkent, és még mindig be van dagadva, szóval igazából el sem tudom még képzelni, hogy lesz ebből terhelés.
Ahogy telik az idő, egyre többet járnak a gondolataim kinn az ösvényeken, jelen pillanatban azzal is elégedett lennék, ha sétálhatnék egyet a hóban :) Meg persze azon is gondolkozom, mi lesz amikor elkezdhetek majd úszni, bringázni, aztán meg majd futni. Csak előbb járni kell újra :D Addig is sok munka áll még előttem, szép kis türelempróba :)
Szabad kéz nélkül kihívás boldogulni a lakásban, és talán ezt a részét, a kiszolgáltatottságot a legnehezebb türelmesen viselni, ez az, ami leginkább kívül van a komfortzónámon. Viszont fejlődés a komfortzónán kívül van, szóval igyekszem, ha más nem önmagam épülésére fordítani és gyakran kifejezni a köszönömöt a segítségért - mert kapok.
Hamarosan jelentkezem a #jóbansántikálok következő részével. Fussatok helyettem is :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése