Új év, új tervek, ahogy azt kell. Tavaly nagyon jól bevált az a fajta egész éven átívelő cél-szem-előtt-tartás, hogy a falinaptáramra válogattam össze néhány vágyott dolgot szimbolizáló képet és mellé egy inspiráló gondolatot. Azt kell mondjam, nem minden úgy valósult meg, ahogy én azt eredetileg elképzeltem, de összességében mindegyik kép mellé került valami megvalósított, elért, megélt sikerélmény. A 2018-as képsor kicsit döcögősen állt össze, a gondolat is nehezen jött. Tudjátok, amikor van valami olyan ami tetszik, tetszik, de nem az igazi. Végül, bár még mindig nem tudom úgy megfogalmazni, ahogy az igazán igazi lenne, olyasmi gondolat lett a kiválasztott, hogy: engedd meg hogy bármelyik pillanatban csoda történhessen és nyisd ki a szemed, hogy észrevedd őket.
Ennek szellemében neki is vágtam 2018-nak, aztán az év második hétfőjén beütött a gikszer. Nem tudtam rendesen lábra állni. Gondolkoztam ezerrel, vajon mit csinálhattam, ami kiváltotta, de semmi nem jutott eszembe. Gondoltam majdcsak elmúlik, pihentetem, aztán kész. Én gondoltam, a lábam viszont nem érezte át ezt a gondolatot - keddre már olyan erős lett a fájdalom, hogy a legfinomabb érintéstől is könnycseppek potyogtak a szememből, nemhogy rendesen járni??? Ennek már fele se tréfa, valamit tenni kell... természetesen az ember a magyar egészségügy útvesztőjében úgy elveszik, mint egy kisebb fajta labirintusban, de péntek késő délelőtt végre a megfelelő orvos szemei elé került a röntgenem, ahol a diagnózis gyorsan megszületett:
