A szívem némán dalolva táncot lejt a mellkasomban, majd kiszakad. Az izgatottságtól alig birok nyugton ülni, lopva újra és újra körbenézek, a körülöttem ülök látják-e rajtam. Vigyorgok, mint aki tudja, hogy valami ajándék érkezik hozzá, és a súly ami az elmúlt hónapokban folyamatosan nyomta a mellkasomat, a belső nyomás, ami az írásban is akadályozott, eltűnni látszik. De nem akarok most semmire gondolni, csak arra, ami a busz végállomásánál vár.
Mióta terepre tévedtem, az összes évszakban megtaláltam a szépséget és csodálnivalót, és azok a körülmények, melyek korábban kifejezetten bosszanottak, most szinte jóbarátokká szelidültek. Nyári lány vagyok, azt élvezem a legjobban, ha tombol körülöttem a nyár, meleggel és napsütéssel. Nem szeretek fázni, ezért ahogy beköszöntött az ősz és a tél, sokszor a kedvemen is nyomot hagyott. Persze mostmár tudom, hogy az ősz színei napról napra változnak szemetgyönyörködtetően, szeretem a lehulló levelek lágy neszét (micsoda tökéletes kifejezés ez!), az avar ezerarcú illatát... Megtanultam az őszben látni az elengedés szépségét, és a megnyugvás és erőgyűjtés ígéretét. És aAhogy egyre közelebb ér a tél, egyre feszültebben várom az első havat. Na persze nem a városit, mert ott az első hóesésekből jellemzően egy pillanat alatt csak víz marad, nade kicsit feljebb a hegyen! Ott már ilyenkor megmarad, ha más nem, egy éjszakára ez a finom fehér lepel, hogy a szemfülesebbek még éppen el tudják csípni. Az ügyesebbek még futni is tudnak rajta egyet.
Napok óta figyelem az időjárás-jelentést. Várok. Érzem, hogy már közel van.
Aztán vasárnap a Mecsekből @copfocska küldi a hóesős videót, és én csak nézem újra és újra megbűvölten a pár másodperces videót, azt kívánom bár ott lehetnék, és reménykedek, hogy hamar megérkezik hozzánk is. És úgy lett.
Hétfőn türelmetlenül vártam munka végét, hogy ha más nem is, de egy sétára feljussak Normafához. A fájdalommentes futás továbbra is egy olyan álom, amire türelmesen kell várni, és dolgozni érte, dehát az apró örömöket is észre kell venni. És a hópihék ilyenek. :) Év elején a lábtörés miatt az igazi havas futások kimaradtak, szóval a lelkem már nagyon vágyott rá. A fehérségre. A hóhullás neszeire, a tél illatára, a csípős hideg levegőre.
Ahogy a busz haladt Normafa felé, egy kicsit elbizonytalanodtam. Mindenhol nedves útfelületek, a hónak csak ennyi nyoma volt. Mi lesz, ha elolvadt? Mi lesz, ha @copfocska feleslegesen jön utánam a hegyre? Már-már elmerültem volna a "ha"-k hadában, amikor elértük a ködhatárt. A látótávolság gyorsan lecsökkent és a busz lámpája a tejködbe ütközött. Ez már egy jó jelnek tűnt, magamban elismertem, hogy ha ezek után hó nem lesz, akkor is elégedetten megyek majd haza. Már fent jártunk, két megállónyira az utam céljától amikor a bokrokon megláttam. Igen! Azok bizony fehér pamacsok!
Ahogy a busz megállt a megállómban, lepattantam, gyorsan arrébb léptem a fák közé, és mélyet szippantottam a levegőből. Hideg, karcos, tiszta, hóillatú levegő öntötte el a bensőmet és valami felszakadt bennem. A szállingózó hó, a köd, a hideg lágyan vett körül, a szemem könnybe lábadt (nem, nem a hidegtől). Hirtelen annyi mindent mondani szerettem volna, írni, az elmúlt tíz hónapról. A türelemről, a törésekről, arról, hogy miért írtam csak magamnak, és miért nem lett poszt sorozat, a fájdalomról, a hegyen töltött futós belső utazás hiányáról, arról, hogy mennyire nem találom más sportokban azt, amit a terepfutás ad. És annyi minden jót is mesélnék, hiszen akárhogy is van, azért a Runner's World-ben két irományom is megjelent, és tagja lettem egy Szuper Csapatnak! Az önkéntesség öröméről, ami sosem futás pótlék, ezért sosem fáj a futópajtik között lenni...
@copfocska nem sokkal utánam felért, szóval tettünk egy kis sétát a ködös-havas fák között, és örömmel nyugtáztam, hogy megérte hazafelé ez a nagy kitérő.
Azt hiszem itt az ideje számomra évet összegezni akkor is, ha az év végéig még van másfél hónap.
Hallotok még rólam ;)A felszabadult Karina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése