Terepváltás

Korábban nagyon komoly ellenérzésem volt az aszfalton és rekortánon futással szemben, és ennek elég gyakran hangot is adtam. Nem érdekelt, hogy egy órát kell utazzak egy órásnál rövidebb edzésért, mentem, mert annyira szerettem. Ennek megfelelően az edzéseim 99,9%-a terepen zajlott, és amikor bármi miatt a városba kényszerültem, nagyon szenvedtem.

 

Menetirány

A novemberi újrakezdés ebben is újdonságot hozott. Az edzésterv elején, kb. december közepéig a 30 percnél rövidebb edzések domináltak, és munka mellett egyáltalán nem fért bele, hogy otthontól nagyobb távolságra végezzem - ráadásul minél messzebb megy az ember még ebben az enyhe őszi télben is, edzés előttre-utánra jobban fel kell öltözni. Akkor már persze felmerül, hol tárolja edzés közben a levett ruhát... a mellényembe nem igazán fért volna be... ha mégis, az plusz "teher" menet közben, örültem, hogy anélkül is sikeresen abszolválom edzésen a feladatnak megfelelő pulzustartományokat. Szóval a hozzám legközelebb eső rekortán pályán kötöttem ki, és megkezdtem körözős pályafutásomat. És rájöttem, hogy egyáltalán nem utálom. Aztán amikor kicsit több időm volt, kinéztem a rakpartra, és azzal szembesültem, hogy az aszfaltot sem utálom már úgy, mint korábban.

Az a típus vagyok, aki szeret a miértek után menni, megérteni a dolgok mélyét, magasságát, lényegét, szóval a gondolataim a fentiek kikutatása körül kezdtek forogni. Vajon mi hozhatott ilyen változást bennem? Körözés a kis pályán? Korábban 2-3 kör után meguntam és nem vitt rá semmi, hogy folytassam. A terepnek pont a folyamatos változását, változatosságát szeretem. Körözni? Komolyan? Ugyanazon a 350 méteres, házak közé ékelt kis szigeten? Biztos, hogy benne van szimplán a fájdalommentes futás miatt érzett öröm. Ahogy hagytam folyni a gondolataimat, arra jöttem rá, hogy a körözés megnyugtat. Monoton. Szinte csukott szemmel is haladhatnék rajta, ismerem már az íveit - hahaha, a legutóbbi esős edzésen amúgy meg is tettem, csak a tocsogós lépteimre, a légzésemre, az eső csendes neszére fókuszálva. Ráadásul menet közben nem magam körül figyelem elsősorban a dolgokat, hanem magamra koncentrálok, a szívverésre, a légzésre, az órám kijelzőjére, rezgésére; nincs időm unatkozni. És van egy erős biztonságérzet, amit ad. Na erre a gondolatmorzsára már fel is kaptam a fejem. Hogymicsodaaaaa? Ahogy fentebb is írtam, a terepben pont azt szeretem, hogy folyamatosan változik és az egyetlen állandó dolog a változás?! Aztán a gondolataimon való meglepettségen túl lépve arra jutottam, hogy a terepen futás miatt még mindig van bennem egy kis félsz annak ellenére, hogy mostmár több mint két hónapja heti három fájdalommentes futó edzésem van. A lábaim vajon hogy fogják bírni a lejtőzést? A lábtöréssel kapcsolatban továbbra sem vagyok okosabb, mivel nem találtak semmilyen egyéb okot, túlterhelésre fogták az orvosok, én viszont nem éreztem annak. Hogyan tudok most okosabb lenni? És megnyugtatom magam. Jobban figyelek minden rezdülésemre, a fokozatosság elve is sokkal jobban érvényesül, ráadásul ezúttal van mellettem valaki, aki reagál a visszajelzéseimre, figyeli az elvégzett edzésmunkát.

Nem akarom sürgetni a terepen futást. Pedig álmomban mindig ott járok. Ropog a deres aljnövényzet a lábam alatt, neszeznek a madarak a szívbajt hozva az emberre (ugye ez nem vaddisznó volt???), a szélben összekeveredik a fagyott avar illat a nagyobb állatok csípős szagával, a lombmentes erdőben messzire ellátni a fák között. Az izgalmas ködös idő, ami egyszerre tompítja és erősíti az ember érzékeit. Mindez ott kint vár rám :)