A Fűrész 2.

Mintha egy sikerfilm második része lenne - és ha nem is sikerfilm, de egy izgalmas kihívás következő állomása. Bevezetésnek kezdjük azzal, hogy egy hónappal ezelőtt maximum csak kósza gondolatként mocorgott a fejemben, hogy idén újra ott leszek, de akkor is inkább csak az érzés kedvéért, max egy fel és más útvonalon le körön (ami már nem is A Fűrész....).

Idén azonban nem is a fizikai korlátaim voltak a fő nehezítő tényezők, hanem a sérüléstől való elég erős félelem. Talán veletek is történt már olyan sérülés, aminek az emléke újra és újra kísértett a legváratlanabb pillanatokban: amikor egy pillanatra éreztétek a mindent elborító éles fájdalmat, hallottátok a roppanó-pattanó hangokat, a kiszolgáltatottságot, hogy egyedül mozdulni sem nagyon tudtok. Azt a pillanatot ami hosszabb-rövidebb időre komolyan meghatározta a mindennapjaitokat. Mondanám, hogy nem minden lejtő és lépcső láttán jött ez elő kisebb-nagyobb mértékben, de akkor lehet, hogy kamuznék. Azon az időszakon már bőven túl vagyok, amikor óvatoskodásra lenne szükség, és könnyű kiránduláson már március végén mentem több, mint 16 km-t, persze elég tudatos útvonalválasztással, hogy se kövek, se gyökerek ne tegyenek próbára ha lehet, mégis megmaradt az én bevillanó sérülés pillanatom. Persze tudtam, hogy ez nem maradhat így, tenni akarok ellene és ha ismertek egy kicsit tudjátok, hogy igyekszem feszegetni a határaimat. Na az idei fűrészelés egy nagyszerű alkalom volt erre.

Hajnal 3:30-kor csörgött az első ébresztő, a többire végül nem is volt szükség, és hamarosan már egy autóban találtam magam Dórival, Csanyával és Rolival, úton Dömösre. Géza idén is már ott várt minket a Szentfa-kápolnánál előkészülve: a 16-os szerencseszám jutott nekem erre a napra. Nem húztuk nagyon az időt, Dórival 6 óra után pár perccel nekivágtunk az első körünknek, a 2024-es brutál hőmérséklet élénken élt az emlékeinkben. Arról a kalandról a terepfutás.hu oldalon olvashatod a beszámolómat. :) Én hamar leszakadtam, kerestem a megfelelő tempót-légzést, miközben igyekeztem nem csak a lábam elé nézni. Úgy voltam vele, hogy semmi sietnivalóm sincsen, 2 körért jöttem, van rá 12 órám, van idő fotózni, köszönni Sándor-József-Benedek-Pongrác-Szervác-Bonifácnak, nézelődni az ébredező erdőben, a kitett sziklákon magamba szívni a táj nyugalmát...

Tudom-tudom most néztek nagyot, hogy mi ez a Sándor-József-Benedek-Pongrác-Szervác-Bonifác? Kérem szépen emlékeztem, hogy a szikláknak van saját neve, valamiért az volt bennem, hogy mintha férfi nevek lennének de persze nem jutottak eszembe, úgyhogy könnyen jött az átkeresztelés. Ahogy lentről haladsz felfelé, egyre közelebb érsz a kitett meleg szakaszhoz, vagyis Sándor, József és Benedek tényleg meghozzák a meleget... aztán ezen az analógián tovább haladva, néha négykézláb mászva azt kívánod bár valami hozna egy kis lehűlést, hát mi más lehetne a másik három szikla neve, mint Pongrác, Szervác és Bonifác? Persze lehettek volna jégkrém, jeges kávé vagy egy gyors zápor is, csak hogy a leggyakoribb dolgokat említsem amikről ezen a szakaszon a legtöbbet fantáziáltam, de az mégis hogy illett volna a névsorba?! Rend a lelke mindennek. Azóta persze már (most éppen még) tudom a nevüket, de nekem már örökké azok maradnak, aminek én kereszteltem őket. Viszont amennyiben kíváncsiak vagytok a hivatalos neveikre, olvassátok el Csanya beszámolójában :)

Szóval egyébként az első felfelén nem történt semmi extra, időnként átfutott a fejemen, hogy mostmár téééééééééényleg lehet, hogy hasznos lenne megtanuljak botozni, de aztán általában el is hessegetem a gondolatot. Lábak nagyon klasszul bírták, a talaj a kitett részeken is még egész egyben volt. A csúcson gyorsan megcsináltam a klasszik Dunakanyar fotót (gyönyörű a panoráma, ha még sosem jártál a Prédikálószéken ideje útba ejtened, de a felkészültségednek megfelelő útvonalat és cipőt válassz!), aztán fordultam is vissza, hogy megtegyem az első ereszkedést.

Az a csoda kanyarulat

 

Fotót készítette: Jánosi Dóri

Azon filóztam, milyen vicces nevet adok majd a kétfogú fűrészemnek. A pulzusom némiképp megugrott, amikor elértem azt a szakaszt, ahol felfelé négykézláb mászva jöttem, és próbáltam visszaidézni 2024-ből, hogy itt hogy a csodában kellene lemenni?

A négykézlábas szakasz

 

Persze itt is a legjobb megoldás megindulni és tenni a kezeid-lábaid egymás után, sok aggódnivaló nincsen, masszívan egyben vannak a kövek, van mibe kapaszkodni. Ahogy haladtam tovább és elértem a morzsalékos-görgeteges szakaszt, a szívem ismét millióval száguldott. Mozgó kövek, sóderes-homokos csúszós törmelék... óvatosan haladtam kőről kőre, néha többször megpróbálva fél lábbal, hogy biztos elég stabil? Ölelgettem a fákat szorgalmasan - ahol voltak. Minden idegszálammal arra fókuszáltam, hogy se a kövek, se a bokám ne mozduljanak. Elképesztően fárasztó és lassú volt így haladni. 

A legfélelmetesebb lejtő a pályán (itt az első felfele perspektívájából)

 

Viszont ahogy közeledtem a hegy aljához, egyre jobban oldódott a félelem és kezdtem elhinni, hogy fájdalom és sérülés nélkül is le tudhatok jutni. Ahogy visszaértem a kápolnához és bemondtam a szerencseszámom, és felkerült az első strigula a nevem mellé, a megkönnyebbülés kezdett megkörnyékezni. Nem időztem hosszan, ivás, pár falat evés, kulacs csere (mostanában használgatom a Decathlon ISO+ dinnyés iso porát, általában kicsit hígabbra keverve mint a hivatalos adagolás, de most szófogadó voltam és az ajánlott adagolással mentem, azt szeretem benne nagyon, hogy egyáltalán nem édes, hanem egy kicsit savanykásabb alapíze van, egy lehelletnyi görögdinnye aromával), aztán irány a második kör. A felfeléről nagyon nincs mit mondani, élveztem, hogy sokkal jobban bírom, mint 2 éve. A csúcson a fordítónál már mintha inkább izgatottság és várakozás kapott volna el, persze azért a félelem is ott lapult, de az egyre szárazabb és melegebb lefelén sem történt semmi gond. Mentálisan most is fárasztó volt a koncentráció, de a szembe jövők kérdésére már az volt a válaszom, hogy egy harmadikra biztos, hogy kijövök!

Fotót készítette: Borhegyi Éva

 

Dórival megbeszéltük, hogy a 2. kör után pihenünk egy kicsit és kávézunk egyet a látogatóközpont büféjében, viszont ő annyira flowban volt, hogy gyorsan kiment még egy 3. körre is előtte. Én addig eszegettem, beszélgettem, igyekeztem vizsgálni magam belül, hogy vajon van-e bennem még két körre elég erő, lelkesedés, motiváció, és egyre magabiztosabban jött magam számára a válasz, hogy igen. A srácok közben nagyüzemben nyomták a köröket, motiváló volt figyelni, ahogy az emberek újra és újra kimennek megküzdeni magukkal és a meleggel. Ha még nem hallottátok, képzeljétek, idén rekord dőlt, 12 óra alatt 12 kör az új! A hosszabb pihenő és a kávé (és a tiszta wc :D ) nagyon feltöltő volt, jó kedvvel vágtam neki a harmadik körnek, és felfele már azon járt az agyam, hogy igazából erőnlétben tök jól vagyok, sehol semmi mélypont, a meleg is elviselhető, szóval ha épségben lejutok, akkor nem állok meg háromnál. Dórival kényelmesre vettük a tempót, hozott magával szemeteszsákot, kerültek bele sorban az útközben összeszedett szemetek. Az időjárás igazából nagyon kegyes volt hozzánk, felhők jöttek-mentek, és a gerincen fújdogált a szél. Persze ahogy haladt előre a nap, egyre kevesebb lett az árnyék és egyre szárazabb a hegy felszíne, szóval a próba azért megvolt végig. És találkoztam önmagammal :D már az első körben néztem a csúcshoz közel, hogy mintha egy Csilla feliratú fecnit látnék - igen, az is vagyok :) -, de nem volt kedvem megállni fotózni, mondván úgyis jövök még erre párszor. A második körben nyilván nem lett meg, így a harmadik szemétszedősdi közben emlegettem Dórinak, úgyhogy még jobban lestük a földet, és képzeljétek meglett! Úgyhogy elkészült a fotó, a fencni meg ment a szemeteszsákba. Dóri még maradt a csúcson, így egyedül vágtam neki az ereszkedésnek.

Találkozás önmagammal

 

A harmadik lefelénél már érezgettem a fáradtságot, de a fájdalom továbbra is elkerült, szóval ismét egy kicsit leülősebb pihenő után nekivágtam a 4. körnek. Azt már láttam, hogy ennél többel nem fogom kísérteni magam (hahaha, igen, pedig amúgy kósza gondolatként megfordult ám a fejemben). Minden megtett lépéssel egy kis kő gördült le a szívemről és kerültem távolabb a félelemtől amivel eredetileg elindultam. Elköszöntem Sándortól, Józseftől, Benedektől, Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól, és azt kívántam közben, hogy még sokáig legyen lehetőségem őket látogatni. Óvatosan megsúgtam nekik, hogy jövőre talán lesz bátorságom egy ötödik körhöz is. Lefelé már rendesen remegtek a lábamban az izmok a megterheléstől, de hatalmas volt az öröm, hogy újra itt lehettem és képes voltam nem csak kettő, de négy karikára is.

Nagyon jól sikerült a frissítés, alapvetően az erőnlét is végig rendben volt, a Garmin szerint a fel-le mászkálás közben valahogy összehoztam közel 1 óra 10 percnyi "futást" (jó, a pihenő rövid síkon-kis emelkedőn-lejtőn tényleg kocogtam, de hogy ennyi hogy jött össze?) és az ezerdolláros mosoly is kitartott végig :)

Az a híres ezerdolláros az utolsó ereszkedéskor

 

4 fűrészfog, 1897 m + szint és 20,6 km lett az enyém ezen a napon (és egy nagy adag izomláz), ami csodás helyettesítője a hegyen hagyott félelemnek és klassz kiegészítője annak a kis bátorságnak, amit menet közben összeszedtem.

És hogy van-e még mit dolgozni a lejtő-lépcső viszonylatában érzelmileg? Naná! Bár mostmár főleg a lépcsőn van a hangsúly. Köszönöm Roli az imaginációs technikát amit meséltél hozzá, használom!

Szuper volt a banda, a turisták meg most is elvetemültek, nekem is volt pár olyan találkozásom, akikben nem voltam biztos, hogy egyben leérnek. A kedvenc mondásom idén az volt, hogy "valaki már megint lelopta az útvonaljelölő szalagokat" (tudjátok, amik sose voltak :) ).

Jövőre reményeim szerint újra a Vadálló-köveknél mehet majd a körözés (és eléggé biztos vagyok abban, hogy a kövek nevére jövőre sem fogok emlékezni). Szóval ha arra jártok, köszöntsétek a nevemben a kedvenc 6osomat!