Nyúlcipőbolt Budai Trail 2016 M - avagy az én hálafutásom

Az úgy volt... hogy 10-én az izgatottság helyét már teljesen átvette az izgulás és természetesen a kifogásgyár is beindult, hogy miért kéne inkább otthon maradnom. Szerencsére a kifogásgyárat hamar ki tudtam iktatni, az izgulást pedig igyekeztem egy jó tempós sétával oldani, ha már futni aznap nem lehetett. Este pedig kaptam egy ajánlatot, hogy kocsival eldobnak Telkibe 11-én reggel, amit ezúton is nagyon köszönök, így "betésztázás" és pakolás után azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy minden egyben van ahhoz, hogy másnap nekivághassak életem első nyulas versenyének. Reggel korán kidobott az ágy és minden bajom volt, de egészben eljutottam a rajt helyszínére. Mivel senkit nem ismerek, csak neveket a terepfutás fb csoportból, így egyedül intéztem az indulás előtti utolsó simításokat. Gyors telefon anyával, gyomorgörcs még mindig, alig vártam, hogy végre a középtáv állhasson a rajthoz, tudtam, hogy az indítás után az utolsó izgulós gondolat is elszáll. Szeretem a rajt előtti utolsó pillanatokat, amikor szinte tapintható az izgatottság és a feszültség az indulók között.

Indulás után tudtam, hogy az első néhány száz méter aszfalton vezet, rögtön emelkedő, ez a duó nem annyira barátom, de igyekeztem arra koncentrálni, hogy nemsoká ezen az úton jövünk majd vissza. Az útvonalról nem szeretnék sokat írni, aki futotta vagy járta már végig úgyis ismeri, aki nem, a terepfutas.hu oldalán csekkolhatja. Kicsit több, mint 17 km a táv, hivatalosan 527 m+. A magasság profil nagyjából úgy néz ki, mintha az ember az ökölbe szorított kezét szemből nézné: rajt a kis- és gyűrűsujj bütyke között, fel a gyűrűsujj bütykére, aztán kicsit le, fel a középső ujj nagyobb bütykére, ismét le, majd fel a mutató ujj bütykére, végül irány lefelé a célig.

Sár alig volt, de pont annyi, hogy a kis Karrimor cipőm időnként már tiltakozzon, bár egyetlen egyszer hagyott csak cserben a teljes táv alatt, és egyébként is Csanya versenyhez képest a talaj nedvesség tartalma minimális volt. Mindenesetre arra jutottam, hogy tényleg szükségem van egy sarazós cipőre, és még nem tudom hogyan, de megoldom, hogy legyen.

Az öltözetet jól sikerült megválasztani, az új hosszúujjú technikai felső jó szolgálatot tett, ha melegem volt feltűrtem az ujját, fázni meg csak akkor fáztam, ha épp egy-egy erősebb széllökés elért, kabátra egyáltalán nem volt szükség. A sima sapim otthon maradt, rajtnál izgultam is egy kicsit, hogy fázni fog a fülem a baseball sapkában, végül azonban tökéletesnek bizonyult, mert egyrészt elég meleg volt, másrészt igensok helyen szemből sütött a nap. Eredetileg szerettem volna egy ivótasakos mellényt, de nem jött össze, helyette beruháztam a Salomon Park Hydro Handset-re. Korábban fejtegettem már a folyadékszállítással kapcsolatos érzéseimet, akit érdekel olvasgasson a korábbi írásaim között. Reméltem, hogy ez az opció ideális kompromisszum lesz a kényelem és praktikusság szempontjából is, és jelentem, tökéletesen vizsgázott, semennyit sem rontott a komfortérzetemen, sőt, így még a dugóka sem zavart, hogy az ujjamon van.

Na ez után a hosszú bevezetés után jöjjön az, ami miatt amúgy igazából írni szerettem volna.

Az első hosszú emelkedőn nagyon lekötötte a gondolataimat az, hogy hogyan szabadulhatnék meg a lábmerevségtől. Nem igazán értem mitől van, hiába a melegítés, nyújtás indulás előtt, az első néhány kilométeren újabban teljesen bemerevedik a bal sípcsontomnál az a vékony izom, amitől a bokám is teljesen merevvé válik. Igyekeztem előre haladás közben átmozgatni és már majdnem az első ellenőrző pontnál voltam amikor oldódott a dolog. Persze eddigre már hatszor végigfutott a fejemen, hogy mekkora bolond vagyok és hogy soha többet nem jövök erdőbe versenyre futni. Aztán azért az emelkedő végére ezek a kósza gondolatok is elszálltak és képes voltam élvezni a környezetet. Gyors frissítés után (olivabogyó, kis szárított gyümölcs - komolyan nem tudnám megmondani melyikből vettem, víztöltés) indultam is tovább. Elkezdett járni az agyam, hogy bakker, túl vagyok a verseny első harmadán. Ez már önmagában nagyobb táv, mint  a szeptemberben teljesített Wadkanz Trail Biatorbágy "S" távja. És már majdnem elértem a kitűzött 7 km-es álomtávot. Azt a 7 km-t amit 2015 végén, 2016 elején még szinte teljesíthetetlennek éreztem. Ez után jött egy kicsit saras lejtő, ahol a cipőm nem érezte komfortosan magát, de a csúszást sérülés nélkül úszta meg mindenki. Innentől viszont nem nagyon figyeltem a körülményekre. Csak haladtam előre és elkezdtem megköszönni mindent magam körül, a természetet, a fákat, az erdőlakókat, az erdészeket, a sarat, a köveket, a napsütést, Csanyát, a crew-t, a többi versenyzőt... a Nagy Kopasz ellenőrzőpont előtt megcsillant a szemem sarkában egy könnycseppen (na jó, lehet, hogy izzadtságcsepp volt) a napsütés. Kábé féltávnál jártam, a középső bütykön. És egyszerűen csak elöntött a hála. És a döbbenet. Hogy itt vagyok, túl vagyok a mágikus 7 km-en és haladok tovább. És nem érdekel, hogy meglesz-e a szintidő, végig fogom csinálni. És az enyém lesz. Feltörtek az érzések, abból az időszakból, amikor nem egészen 1 éve elkezdtem futni és az is lehetetlennek tűnt, hogy 2 km-t teljesítsek, nemhogy 7-et, pláne nem 17-et?! És itt vagyok és a versenytáv több, mint 17 km. És eszembe jutottak azok a nagy mélypontok az eddigi életemben, amiből nem tudtam hogy állok fel. A daganat. A veszteségek. A tüdőgyulladás tavaly, ami után az is komoly megpróbáltatás volt, hogy Békásmegyeren a gátra felmásszak. És kiszakadt belőlem a hála olyan dolgok iránt, amik annyira evidensek a mindennapokban, mint hogy képes vagyok járni és levegőt venni. Hogy élek. Hogy képes vagyok megküzdeni a mindennapok problémáival. Hogy nem hagyom el magam. És hogy ez a verseny bizonyítja, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit kinézek magamból. És hogy mennyit változtam egy év alatt, mert tavaly ilyenkor valószínűleg még a kifogásgyár győzött volna. A könnyeim folyamatosan ki akartak törni, de tudtam, hogy ha hagyom, nem fogok rendesen levegőt kapni, szóval helyette úgy vigyorogtam mint egy idióta. Megkönnyebbültem. Elöntött a bizonyosság, hogy bármire képes vagyok, ha elhatározom magam és megküzdök érte. Közbe persze voltak nehéz részek, de különösen az utolsó hosszú emelkedőn folytattam a hálaadást mindenért ami ott volt körülöttem. Furán hangzik, de egyszerűen ez jött belülről. A második frissítőponton némi oliva és víz vételezés után gyorsan tovább haladtam, vitt tovább, hogy már megvan a táv kb. kétharmada. Meg persze járt az agyam. Azon gondolkoztam, hogy sok külső szemlélőnek mekkora butaságnak tűnik, hogy egy ilyen versenyen az emberek azért küzdenek, hogy ugyanolyan érmeket kapjanak. És hogy mennyire más belülről látni, hogy lehet, hogy a befutóérem mindenkinek ugyanúgy néz ki, de mennyire eltérő küzdelem áll a megszerzése mögött. Nincs két olyan ember, akinek tökéletesen megegyezne a felkészülése. De mindenki igyekszik a legjobbat kihozni magából, hogy legyőzve a saját démonait célba érjen. A résztvevők döntő többsége elsősorban magával versenyez, csak másodrészt a többiekkel. Pont a héten olvastam egy ehhez a témához illő gondolatot: az élet olyan, mint egy nagy akadályverseny. Minden egyes embernek megvan a maga versenypályája, amely a többiekétől magas falakkal van elválasztva. A te versenyed akkor ér véget, amikor végigérsz a fejlődésedre megalkotott akadályokon. (Sean Covey: A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokása)

Lényeg a lényeg, mire újra az aszfaltos utolsó szakaszhoz értem az egész lényemet betöltötte a hála és az öröm, mert tudtam, hogy innen nincs már sok vissza, és tényleg teljesítem a távot. Ezt senki nem veheti el tőlem. Képes voltam rá. Már csak egy bal kanyar, ott a cél kapu, utolsó csippantás a dugókával és már kerül is a nyakamba a befutóérem. A könnyeim potyogtak úgy vettem elő a telefont, hogy megnézzem mennyi idő alatt tettem meg az utam. Alig több, mint 2 óra 30 perc. Totálisan teljesen döbbenten álltam, mert erre még gondolni sem mertem. Azt hittem éppen csak meglesz a 3 órás szintidő, hiszen gyakorlatilag rendszeresen futni az elmúlt 4 hónapban kezdtem. Nyújtás és levezető séta közben hülye vigyorral az arcomon, a szememből patakzó könnyekkel hívtam fel anyát, hogy beértem. És elmeséltem neki a kis lelki utazásomat. És hallottam ahogy meghatódott a telefon túlsó végén. És legalább olyan büsze rám, mint én magamra, hogy egy számomra hatalmas dolgot nem csak elkezdtem, hanem a vártnál sokkal jobban be is fejeztem.

Sok tanulságot tudok levonni a Budai Trailes futazásomból, de kettő dolgot emelnék ki belőlük leginkább.

1. Nem kell klasszikus futó alkat ahhoz, hogy az ember fusson. Hiszen ha elkezd rendszeresen futni, akkor már futó, a teste egy futó teste, tehát futó alkat. Ha én képes voltam elindulni ezen az úton, bárki megteheti. Csak el kell határozni magát és a fokozatosság elvét követve szépen lépésről lépésre előre haladni. Az én utazásom még messze nem ért véget.

2. Sokkal többre vagyunk képesek, mint azt elsőre képzeljük.

A vasárnapi verseny után ha megkérdezi valaki, hogy miért szeretek futni (igen, megszerettem) azt fogom válaszolni rá, hogy azért, mert a futás az életemre emlékeztet. Arra, hogy bármilyen akadály kerül elém, még ha rögtön nem is tudom átugrani, vagy megsérülök a teljesítése közben, képes vagyok felállni és tovább menni. Lehet, hogy időnként annyira nehéz, hogy futni nem tudok, hanem csak tyúklépésben haladok lassan előre, de soha nem adom fel.

Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, hogy segítettetek végig csinálni. Nélkületek nem lennék az a fiatal nő, aki most vagyok. Erőt merítettem a pozitív eseményekből és az aktuálisan negatívnak tűnőkből is. Köszönöm, hogy néha kölcsönadtátok a szemüvegeteket, hogy azon keresztül úgy lássam magam, ahogy ti láttok. 2016 számomra nagyon jó év volt. Az elmúlt néhány hónapban sokat változtam. 2017-re már fogalmazódnak az új célok, és az írással sem fogok felhagyni, mert tudom, hogy nekem is sok bátorítást ad(ott) egy-egy bejegyzés pl. a terepfutós fb csoportban.