Az elmúlt 1,5-2 hét feszültebben telt, mint szokott és terepre sem igen jutottam ki futni, a lábfájás miatt igyekeztem kímélni magam. Ennek az lett a következménye, hogy a feszültség csak gyűlt és gyűlt, nagyon nem ment az elengedés, a gondolataim görcsösen kattogtak dolgokon - főleg munka kapcsán. Nagyon hiányzott az erdők-hegyek nyújtotta csendes, nyugodt magány, szóval jókor jött ez a hétközi pihenőnap. A felhős ég nem volt túl biztató, húztam az időt egész késő délutánig, hátha kisüt a nap. Hát nem. Szóval elindultam. Mindenütt sokan voltak a tömegközlekedésen, én meg egyre türelmetlenebbül vártam mikor ér már végre fel a busz Normafához, hogy végre bevethessem magam az erdőbe a kedvenc kis edzőkörömre.
Természetesen figyelve a bemelegítésre - legközelebb a türelmetlenségen még jobban felül kell emelkedjek - elindultam a zöld kereszten. A lábfájásnak nyoma sem volt, még a jobb csípő-térd vonalon sem, amit amúgy nem tudom mitől lehet, mert nem sérült, ellenben már fél emeletnyi lépcsőzés után térdkattogás+feszülés/fájdalom keletkezik, az üléskor - gyakorlatilag munkában végig - pedig a csípőmnél fáj. Lényeg a lényeg: a teljes 6,5 kilométerem alatt nem volt se térdkattogás, se fájdalom, pedig az emelkedőket is becsületesen futottam, de erről majd lentebb.
Ahogy elindultam, mintha a szél elfújta volna a stresszt, a gondolat-görcsölést, mindent, ami emésztett az elmúlt időszakban, és elöntött az otthon-érzés, a nyugalom, a tudat, hogy újra ott vagyok ahol lennem kell. Ez az egész időnként még mindig felfoghatatlan számomra. Ez a hihetetlen szabadság, amit nem egyszerűen a terepfutás ad, hanem sokkal több dolog egységeként jön létre és képessé tesz felül emelkedni a mindennapok gondjain.
Tökéletes futó idő volt amúgy, olyan amire az ember általában vágyik. Se nem hideg, se nem meleg, közel száraz ösvények, minimális szél... Igyekszem elraktározni az ilyen alkalmakat, mert tudom, hogy ritkán van ilyen. Illetve ritkán van alkalmam élni az ilyen idővel.
Talán a pihenésnek is van köze hozzá, de nagyon jól éreztem magam futás közben nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. Az első lejtős szakaszon szinte repültem, könnyedén, nem kellett figyeljek különösebben sem a légzésre, sem a lépéseimre, és még a vállamra se, hogy lazán tartsam. Olyan egyszerű és tökéletes volt, nem csapongtak a gondolataim se, csak voltam. A természet és én. A természet részeként én. Most ez az egy intenzív érzés volt útközben, hogy egy sokkal nagyobb egész apró része vagyok.
Aztán jött a keményebb dió, az emelkedő. Az igazság az, hogy meg se fordult a fejemben, hogy ne fussam meg, amennyire tudom. Az erőt is éreztem magamban hozzá, illetve kíváncsi is voltam, hogy állok. Akarom mondani futok. Emelkedőn. Ezen a részen eddig jellemzően 30-40-50 másodperces futó szakaszok váltották a tempós sétát, függetlenül attól, hogy az adott rész milyen meredek - pont a változatosságot igyekeztem meghagyni, hogy ne csak szűk lejtőszög tartományban menjen a futás. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a testem szinte kívánja a kocogást és szerintem életemben először energiatakarékosabbnak éreztem a futómozgást emelkedőn, mint az erőltetett sétát. A kocogó idők az eddigiek többszörösei voltak, sokkal kevesebb pihenőidővel (tempós séta) közöttük. Szóval PR-t (vagy ha úgy tetszik PB-t) mentem az emelkedőn. :)
Ezen az emelkedős szakaszon már jobban kellett figyelnem a testtartásra. Általában a vállammal van a gond, felhúzom, befeszül, de így, hogy tudatosan igyekszem kontrollálni, javuló tendenciát mutatok. Illetve ezen szakasz második felén eszembe jutott, pár hónapja milyen hosszúnak tűnt az emelkedő, most meg már inkább az van bennem, hogy "hm, csak ennyi volt?". Befigyelt egy-egy jó pillanat is, amikor már az emelkedős rész vége felé kocogtam, jött szembe egy család gyerekkel, köszöntek és még hallottam, ahogy az anyuka mondja, hogy "gratulálok, hajrá" aztán a gyerekhez fordulva "látod így kell ezt csinálni, az emelkedőn is futva". Mosolyogtam egyet magamban és nyugtáztam, hogy ezért (is) megérte ma elindulni. Persze lehetne beszélni a sok nem köszönő kirándulóról is, mint ahogy gyakran felmerül témaként - érdekes amúgy, mert Normafa, János-hegy környékén nem divat, de a vasárnapi nagyobb kiránduláson 100%-os volt a köszönők aránya. Amúgy részemről nem elvárás. Sokszor futás közben tőlem se telik többre egy mosolynál vagy alig látható biccentésnél, viszont ha valaki félrehúzódik az ösvényen, hogy elengedjen, azoknak jól hallhatóan meg szoktam köszönni, időnként meg is lepődnek. Furcsa világ ez. De én szeretnék jó példa lenni ebben is.
Már fordultam is be a piros pöttyös sífutó útra, itt is igyekezve futni. Annyira jól éreztem magam, hogy úgy tűnt, az egész körre vonatkozó rekord időt fogok hozni. Aztán megláttam az első szalagokat a fákon. Furcsa volt, mert a verseny aminek az útvonalát jelölték velük, vasárnap lement, 3 nappal később már nem szoktak fent lenni. Rövid tanakodás után elkezdtem leszedegetni őket, nem szerettem volna ha véletlenül ezekért a szalagokért megbüntetnék őket. Különösen azért, mert életem első terepversenyén náluk voltam Biatorbágyon (ami az ő első ilyen jellegű versenyük is volt egyben). És eszembe jutott, hogy ígértem arról is beszámolót, de valahogy kimaradt, inkább csak érzések maradtak meg belőle. Amikor szarrá ázva értem a versenyközpontba. Amikor remegő kézzel tűztem magamra a rajtszámot. Amikor kisütött a nap az én futamomra és csak arra. Amikor remegő térdekkel indultam el a rajtnál. Az első emelkedő, ahol hamar égni kezdett a tüdőm és megnyugodva vettem tudomásul, hogy más is sétál felfelé. Amikor sárban csúszkálva drukkoltam, hogy ne essek el. Amikor a szikrázó zöld leveleken megcsillant a nap és elöntött a békesség. Amikor fájt a mindössze 4 (!) kilométeres táv. Amikor megkönnyebbülve láttam, hogy mindjárt ott a célkapu. És felszabadultan és büszkén léptem át rajta, mert megcsináltam. Köszönöm az élményt Wadkan, első terepre merészkedésnek kitűnő volt.
Szóval időnként érdekes szembesülni azzal, honnan indult el az ember. Rekord idő végül a szalagszedés miatt nem lett, de nem bántam. Végigvittem a szalagokat a városon ingyen reklámként :)
A nyugalom és békesség, avagy szabadság érzése velem maradt és számolom vissza a napokat 26-áig, hogy az óraállítás után végre hét közben is felmehessek világosban terepre. Nameg aznap lesz VTM a kis 14 kilométeremmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése