Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Egy dolgos munkanapon hírét vette, hogy Hófehérke az országban jár és lába nyomán lepelként fehérség borítja a hegyeket, erdőket. Azt rebesgették, erdei bál készül. Mivel kemény fából faragták a lányt és gyerekként egyébként is sokat játszotta, hogy bálba megy, úgy döntött akárhogy is lesz, egy estére Kamupipőkeként ott a helye.
Nem sokat agyalt, elővette gondosan elcsomagolt téli futódíszruháját, gyorsan felöltözött, lábára húzta az új, nemüvegcipellőjét és miután megállapította, hogy a nap közelíti a látóhatárt, elindult.
A modern világ szülötteként hintó helyett a tömegközlekedés várta, de annyira elmerült a Hófehérkével való találkozás reményébe vetett bizalom gondolataiban, hogy észre se vette, már a busszal robog a hegyre. Úgy hallotta, már itt megfigyelheti a híres hölgy nyomait hó formájában, de akárhogy is nézelődött jobbra, balra, nem látta. Már elkezdett tanakodni magában, hogy hiába volt az egész készülődés, elkésett. Aztán egyszer csak a járat végállomásához közeledve fel-feltünedeztek a hófoltok, Kamupipőke arca felragyogott az örömtől. A buszról leszállva viszont ismét gondolkodóba esett: nem tudta, hol tartják a bált. Állítólag ott lesz, ahol a legnagyobb a hó.
Levette melegen tartó pulóverét, átmozgatta az izmait, elindította óráját, és kocogva útra kelt. Nézelődött erre-arra, de mintha egyre kevesebb havat látott volna. Viszont a környező fák mélyen meghajoltoltak, szikrázó zöld leveleikkel boltívként borultak az út fölé. Kamupipőke szája tátva maradt a csodálattól. Mélyen magába szívta a tél hideg csípősségének és a tavasz fűszeres illatának egyvelegét, és ahogy haladt előre egyre inkább halványult a cél, amiért elindult. Érezte, hogy valami nincsen rendben ezzel a képpel, de csak haladt tovább, tovább, hogy minél többet lásson ebből a furcsa csodavilágból. A bókoló fák, a hófoltok, az időnként kibukkanó virágok, az ösvényen csörgedező olvadék-erecskék, a nemüvegcippelője alatt cuppogó sár, a friss levegő teljesen betöltötték gondolatait. Nem törődött már semmivel, magába szippantotta a tavasz és a tél egyvelege.
El sem tudott volna képzelni szebbet.
Aztán egyszer csak újra szaporodni kezdett a hó a környezetében, először csak olvad kásaként, majd az ösvényt bokáig érő magasságig beterítő takaróként. Hálás volt, hogy bár a nemüvegcipellője nem vízálló, mégsem ázott el. Ott ugrált a ropogó hóban, mint egy kislány, és egy-egy pillanatra eszébe jutott, hogy a hóval kapcsolatban volt valami amire figyelnie kéne, de gyorsan elhessegette a gondolatfoszlányokat és csak élvezte a pillanatot.
Aztán egyszer csak újra szaporodni kezdett a hó a környezetében, először csak olvad kásaként, majd az ösvényt bokáig érő magasságig beterítő takaróként. Hálás volt, hogy bár a nemüvegcipellője nem vízálló, mégsem ázott el. Ott ugrált a ropogó hóban, mint egy kislány, és egy-egy pillanatra eszébe jutott, hogy a hóval kapcsolatban volt valami amire figyelnie kéne, de gyorsan elhessegette a gondolatfoszlányokat és csak élvezte a pillanatot.
A kedvenc ösvényei felé vette útját, továbbra is bokáig érő hóban, nem törődött az arcába lógó leveles ágakkal, csak futott tovább, miközben mögötte összezáródtak a növényfüggönyök, és csak a hóban maradt nyoma, hogy erre járt. Mint egy régi álmában. A szikrázó kék ég egyre színesedett, ahogy a naplemente festőként az égre borította festőpalettája összes árnyalatát. Az árnyékok megnyúltak, a fák levelei között egyre halványabban szűrődtek át a nap utolsó sugarai, melyek szikrázva szóródtak szét a hó apró kristályiról.
Kamupipőke mosolyogva haladt, könnyűnek érezte magát. Lábai vitték előre, nem figyelte merre jár. Mintha az idő is megszűnt volna...
A Tollasbálban találkozhattok vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése