Repül a léptem oly vígan száll...

Az első lépések után tágra nyílt szemekkel csodálom az ismerősnek vélt útvonalat. A nap közelíti a látóhatárt, de még szikrázó napsütéssel világítja meg a tiszta világoskék eget. Itt ott üdezöld foltok tarkítják a szürkésbarna erdőt, melyet a tél hagyott maga után.

#nofilter

Áthaladok a kisvasút sínein, és megcsapja az orromat a nehéz, tömény, édes virágillat, még mielőtt meglátnám. A szám is kinyílik a csodálkozástól. Az utat mindkét oldalon amíg ellátok a fák között sűrű szőnyegként borítja az odvas keltike, itt ott sárga foltokként bogláros szellőrózsa és a lila, rózsaszín összes árnyalatát felvonultató ibolya tarkítja. Beleszédülök az illatorgiába. Álmodnék? Az nem lehet, egy álomban csak nem olyan nehéz elindulni futni, mint amilyen nehezen vettem rá magam délután. Mintha nem is az edzőkörömön lennék. Hiszen ismerem már minden méterét?! De olyan új, olyan gyönyörű, mintha sosem jártam volna még erre. Ez tényleg a valóság? Ahogy lekanyarodok a sárga sávra, teljesen tündérmesében érzem magam. Ha én lennék a rendezője egy ilyen filmnek, biztosan hasonló körülmények közé képzelném el a szabadtéri jeleneteket. 

irány a naplemente

Összehajló fák szinte alagutat képeznek. Mintha alig jutna oxigén a szervezetembe. Megkönnyebbülés, hogy a tömény édes illatok megszelídülnek. Viszont továbbra is csak csodálom az erdőt, nem merek megállni fotózni, nehogy felébredjek varázslatos álmomból. Mélyen belélegzem a tavaszt, nem figyelek pulzusra, tempóra, csak repül a léptem és olyan könnyűnek érzem magam, mintha bármelyik pillanatban felkaphatna egy szellő és felszállhatnék a fák fölé. Foltokban meghúzódva még vannak fák, akik a tavasz intenzívebb érintésére várnak az ébredéshez.

Ahogy a nap egyre közelebb ér ahhoz, hogy eltűnjön a szemem elől, csodaszép színekkel festi meg az egyébként is varázslatos erdőt. Utolsó sugaraival végigsimít a hegycsúcsok kilátóin, búcsúzik tőlük a holnapi viszontlátás ígéretével.

mezitláb is futnám

Haladok az utamon, érzem, hogy elfutottam az elejét, de nem érdekel, mert a lelkem szárnyal. A gondolatok, melyek nehéz súlyként húztak le, már sehol sincsenek. Igen, ezért éri meg kijönni. Séta-kocogás váltja egymást és nem bírom tovább, fényképezni kezdek, próbálom megörökíteni a körülöttem levő csodát, miközben tudom, hogy semmi nem adhatja vissza igazán. Megállok és csukott szemmel hagyom, hogy körbeöleljen az erdő. A napsugarak melegítik a bőrömet, lágy szellő simogat. Az orromat könnyed édes illat tölti meg és gyönyörű szimfóniaként szívbe hatoló koncertként tölti meg a lényem a madarak dala. Csoda. Erre nincsen más szó. Már elfelejtettem milyen az, amikor lüktet az erdő az élettől.

A színek egyre narancsosabbak és vörösebbek. Bevetem magam a kisebb ösvényekre és az édes illatmámor ismét elemi erővel csap le rám. Jó lenne megállítani az időt és ott maradni örökre. A fák között még éppen látni a lebukó napot, egy picit ürességet hagy maga után. A fények sejtelmesek, ahogy az érkező esti sötétség elnyomja az utolsó fénysugarakat. Még látszanak az állatok által használt ösvények és mosolyogva nyugtázom, hogy most az ő idejük következik.

A szín és illat kavalkád hazáig kísér, annyira megragadt bennem, még aludni sem hagynak. Ezért is jó terepfutni. A méterről méterre ismert útvonalon is napról napra új arcát mutatja az erdő, ráadásul erre már másfél hete nem jártam. Jó érzés volt, hogy a szél már nem csípett és a szürkeség is visszább szorult.