Ritkán van rám ilyen nagy hatással film, mint a poszt címében jelzett 127 óra. Hétvégén néztem meg, egészen véletlenül futottam bele (hahaha...). Amikor megláttam a címet annyi rémlett róla, hogy az egyik terepfutós csoportban volt róla szó, hogy érdemes megnézni, és mivel jobb filmnéző ötletem nem volt, elindítottam. Nem tudtam miről szól, vagy mire kéne számítsak.
Elsőre egy kicsit ismeretterjesztő, vlog-nak tűnő videó benyomását keltette, mint amit a híres sportolók, pl. Kilian Jornet szoktak készíteni az edzésükről, vagy valami izgalmas helyről ahol jártak. Aki nem ismerné, a történet egy hegymászó srácról szól, aki egy olyan amerikai kanyont látogat meg egyedül, ahol nagyon kevesen járnak. A 127 óra nem véletlen cím, természetesen. Út közben baleset éri és egy leeső szikla és a kanyon fala közé szorul a keze. A film azt a 127 órát mutatja be, amit így töltött. És a csúcs az egészben, hogy egy nem is olyan rég megtörtént eseményt dolgoz fel.
Elsőre egy kicsit ismeretterjesztő, vlog-nak tűnő videó benyomását keltette, mint amit a híres sportolók, pl. Kilian Jornet szoktak készíteni az edzésükről, vagy valami izgalmas helyről ahol jártak. Aki nem ismerné, a történet egy hegymászó srácról szól, aki egy olyan amerikai kanyont látogat meg egyedül, ahol nagyon kevesen járnak. A 127 óra nem véletlen cím, természetesen. Út közben baleset éri és egy leeső szikla és a kanyon fala közé szorul a keze. A film azt a 127 órát mutatja be, amit így töltött. És a csúcs az egészben, hogy egy nem is olyan rég megtörtént eseményt dolgoz fel.
Vegyes érzésekkel néztem végig, már egész az elején megjelent bennem a "most rögtön kikapcsolom, én aztán biztos nem nézem tovább" gondolat, de közben kíváncsi voltam mi lesz a vége és nem jutottam el a kikapcsolásig. Teljes érzelmi paletta végigment bennem, majdnem hánytam, pedig elég jó gyomrom van, és a végén még pityeregtem is egy sort. Azt mondtam, én aztán soha többet meg nem nézem, és akivel szóba kerül, azt is lebeszélem róla ha még nem látta. Persze azóta változott a hozzáállásom, és nagyon gondolkozom egy újranézésen is, de azért nem ajánlom mindenkinek.
A lényeg, ami miatt belekezdtem ebbe a posztba: a film hatására némiképp átértékelődött bennem a futás közbeni biztonságom... illetve pontosabban felértékelődött. Mivel leggyakrabban egyedül futok és sokszor előfordul, hogy nem is tud senki az útvonalamról, eddig nem volt túl biztonságosnak mondható az edzésvilágom. Persze mindig azzal védekezek, hogy általában olyan ösvényeken futok, amik nem olyan elhagyatottak és hasonlók, de azért akárhogy is van, nő vagyok, és ilyen helyen is sokminden megtörténhet.
A jövőben el fogok kezdeni használni elő gps trackelést, hogy követhető legyen merre járok futásaim során.
A másik, bár ezzel már megbarátkoztam, a neon színű ruhák. Persze a rózsaszínnel nincs komolyabb bajom, és a neon színek közül is ez áll egyelőre legközelebb hozzám :) Szóval tudatosodott, hogy igazából ez is a biztonságomat szolgálja és nem divatból lesznek világító színűek a futó cuccok :)
Igazából forognak még bennem ezzel az egész biztonság témával kapcsolatban gondolatok, hagyom még, hogy dolgozzanak. És gondolkozom egy Runner ID karpánt beszerzésén is.
Tudom, hogy ez nem volt egy összeszedett írás, de nem szerettem volna elfelejteni megörökíteni.
A napi örömhír pedig, hogy sikerült bejutni a Nyúlcipőbolt Budai Trail 2016 résztvevői közé, szóval december 11. már nagyon várlak! Ha minden jól megy bőven meglesz az idei évre kitűzött terepfutós versenycél: 7 km helyett több mint 17! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése