Új ösvényeken

Szombat=hosszú futás nap.

Igazság szerint nagyon rossz gyomorral indultam el otthonról. Bár több, mint 1,5 óra telt el az utolsó evés után, még mindig azt éreztem, hogy a Schwarzos pogácsa a hasamban van, és nagyon szeretne kijönni azon az úton, amin bement. Legyűrtem a gondolatot, ami megfutamított volna a napi futástól, tudtam, hogy ha nem indulok el, akkor később már tuti nem fogok, mert így is félő volt, hogy az erdőben fog rám sötétedni - ez fejlámpa hiányában illetve annak tudatában, hogy a távom legalább felét számomra ismeretlen útvonal teszi ki elég ösztönző erő volt. Az összes járművön makacsul tartotta magát a hányinger, míg felértem Normafához. Nincs mit tenni, gyors bemelegítés után tempósan elindultam, figyelmesen követve a turistajelzéseket, amit előre kinéztem magamnak.
Igazság szerint, innentől kezdve annyi mindenre kellett figyelni, hogy fogalmam sincs mikor jött el a pillanat, amikor elmúlt a hasbaj - viszont tanultam belőle, nincs péksüti legalább 4 órával futás előtt, így kilőttem a futás előtti energiatöltéssel kapcsolatos egyes számú verziómat.

Az első szakasz több szempontból technikás volt: lejtő-emelkedő viszonylag gyorsan váltották egymást, egy-egy útra dőlt fa, élesebb kanyarok és a sár. Messze nem tartok ott, hogy a sarat úgy kategorizáljam, mint a Lemkowyna résztvevők, de azért a két fő típus megvan. Az egyik, amikor látod, hogy ázott, nedves a talaj és tudatosan tudsz haladni előre így-úgy. Ez az egyszerűbb. A másik a sunyi sár. Az avar alatt. Esélyed sincs észrevenni - legalábbis nekem nem sikerült - és amikor már ott vagy a közepén, egyensúlyozhatsz, hogy ne esés legyen a lendülettel érkezés helye. Igyekeztem figyelni, hogy ilyen részekkel milyen körülmények között, milyen irányba néző lejtőkön, lejtők aljában találkoztam, de még nem találtam közös pontot.

Nagyon szabad érzés volt úgy haladni, hogy semmi nincs rajtam kívül, csak az ösvény, jobbomon a hegy, balomon egy meredek falú vízmosás, időnként mászás a kidölt fákon, egyensúlyozás a sunyi sárban, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ott vagyok a hosszú egyenletes emelkedő aljában. Szűk 2 km alatt kb 200 m+. Az elején párszáz méteren igyekeztem kocogni, de hamar jött az érzés, hogy ha ezt így folytatom, hamar kifulladok és akkor meg kell állni, viszont mivel arra edzek, hogy lehetőleg minél nagyobb távot megállás nélkül, maximum tempós belesétával tudjak teljesíteni, inkább visszább vettem a tempóból és erőltetett menetben küzdöttem fel magam. Időközben utolértem egy túrázót, kicsit ő húzott, mert a hosszú lábaival olyan tempót diktált, amit nem volt egyszerű tartani. Összesen kb 3 ember jött szembe, egy futó - annyira szeretem a köszönést és összemosolygást :) - és két túrázó idős ember, ránézésre 60 fölöttiek, becsülöm és tisztelem őket, hogy ennyi idősen igenis elindulnak, sokszor a mai fiatalokat megszégyenítő fittséggel és kitartással. Szeretnék majd én is így tenni, azt viszont most kell megalapozni ;). Viszonylag hamar kikapcsolt a fájdalomérzet ami sokszor olyan erősen üt be, hogy muszáj lassítani a tempón és nem volt rosszullét, talán kezd hozzászokni a szervezetem ehhez a terheléshez. Ahogy egyre magasabbra értem egyre halkabb lett a lövöldözés hangja - hát, még két heggyel a vadászok és közöttem is kicsit félelmetes - és egyszer csak ott volt előttem a János-hegyi új játszótér. Eddigre lement a nap és mivel az ég alja felhős volt, már egy ideje szürkület fényviszonyokban haladtam. Nagyon bennem volt, hogy még bőven van a lábamban kilométer, szóval elindultam a már jól ismert pirospöttyös sífutó kör általam amúgy imádott szakaszán egy nagyon gyors nyújtás után. Közben persze megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha itt sötétedik rám, de arra jutottam, hogy azt a részt ismerem már annyira, hogy megoldom. (Végül mikorra már tényleg necces lett volna a helyzet, visszaértem Normafa buszállomáshoz.) Nagyon szokatlan volt ez a fajta fény, figyeltem magam milyen hatással van rám, igazából csak az egyensúlyozó rendszeremen vettem észre némi romlást.

Érdekes volt, hogy bár az erdő már nagyrészt száraz barnába öltözött, még mindig voltak fák amik zölden vagy élénk sárgán tartották magukon a leveleiket. Ez utóbbi megért volna egy fotót, a szürkületben tényleg olyan volt, mintha világítana. Meg persze mosolyogtam magamban, hogy a természetben is vannak hozzám hasonló "csakazértis" élőlények.

Mire a buszállomáshoz értem másra se tudtam gondolni, csak a kútra és a vízre és nagyon drukkoltam, hogy még ne legyen elzárva. Természetesen ekkorra már majdnem teljesen besötétedett és a sötét csöpögő esőt is hozott magával, szerencsére ennél több nem lett belőle. Rövid ivás után indultam tovább, a lábam egyszerűen vitt tovább, szóval buszozás helyett futás-gyaloglás váltásban indultam haza. Viszont kis bánatomra itt is le kellett vonjak egy tanulságot: akármennyire is utálom cipelni, valamilyen formában muszáj már ekkora távra (mért adatok szerint 10,6 km, 494 m+, 704 m-) is vizet vinni magammal. Mivel a kezem szeretem ha szabad, még mindig a kulacstartós futóöv vagy az ivózsákos hátizsák/mellény az opciók.

Megállás után viszont a hányinger és a szédülés utolértek, még jó, hogy volt egy bolt pont mellettem, beszaladtam, vettem egy 2 dl-es narancslevet és 0,5 dl vizet. A narancslevet rögtön betoltam és a víz is elfogyott félútig haza. (Otthon még egy liter narancslé és fél liter víz is lecsúszott, szóval igyekeztem hidratálni :D.) Szóval azon gondolkoztam, hogy ki kéne próbálni valami gyümölcspürét és citromos vizet vinni magammal legközelebb, mert muszáj rájönni hogyan tudok hidratált maradni, és bírni energiával. 

Némi kavar után 2-es villamossal vettem hazafelé az irányt és csodálva a kivilágított várost olyanokon jártak a gondolataim, hogy milyen jól választották az őseink ezt a részét Európának. Budapest annyira szimbolikus hely szerintem, nagyon megmutatja milyennek kellene lennie Magyarországnak. Összeköti nyugatot és keletet, tele van mindenféle korú és stílusú épületekkel. Igaz ez a hidakra is. Van amelyik teljesen modern, van amelyik régi romjain épült újjá - és persze olyan is ami a lerombolás után különböző okok miatt nem épült újjá. Nincsenek falak a városrészek között, szinte mindenhol a társadalmi rétegek teljes palettája él, származástól, nemtől függetlenül. Miért hagyjuk, hogy közénk, emberek közé viszont a "politikai elit"-nek nevezett szégyencsoport falat húzzon és idegengyűlöletet szítson? Hogy szétrabolják az országot amíg a kis emberek a gyűlölködéssel vannak elfoglalva? Miért hagyjuk, hogy megvakítsanak a hazugságaikkal? Még nem látom a megoldást, de azt hiszem igaza van az idősebbeknek és az én generációmból kell kinője magát valami új, az ellenálás. Nem szeretném ha politizálásról szólna ez a blog, de futás közben sokmindenen gondolkozom.

Amúgy ma először volt olyan, hogy az út legnagyobb részén csak vitt a lábam és ki tudtam kapcsolni/kikapcsolt az a részem ami irányítja, hogy most lépjél, csak még a következő jelzésig fuss el...

Nagyon sok szempontból tanulságos kis futás volt ez az alkalom. Még sok ilyet!

Furcsa belegondolni, hogy néhány hónapja 2 km futástól is sírva fakadtam volna, most meg mosolyogva csinálom végig a 8-10 km-es távokat is. Hiszem, hogy a Csanya versenyig fel tudom húzni a távot 17-re és felkészültebb leszek az emelkedők megfutására is.