Elérkezett a nap, amikor az edzéstervben szereplő edzésidő 40 percre ugrott, ezen felbuzdulva ismét Normafához vettem az irányt. Kifejezett útvonalterv nem volt - arra se számítottam, hogy ilyen sokan lesznek fenn, de szombati munkanap révén logikus, hogy a diákokat inkább megjáratják a természetben, minthogy benn üljenek a teremben ma is. Úgy voltam vele, hogy nekiindulok a pirospöttyös körömnek és legfeljebb ráhúzok még egy kicsit.
Az első 10-15 perc megint szenvedés volt, aztán jött egy pillanat amikor átlendültem, el is felejtettem, hogy futok, elértem a balra kanyart, ami távolabb visz a sokat járt ösvényektől és hellyel-közzel egynyomos lesz és csak élveztem. Persze mire nagyon kikapcsoltam volna kb 2,5-3 km-nél jött a menetrend szerűen érkező hányinger. Eddig ilyenkor majdnem mindig lassítottam és belesétáltam, de most eszembe jutott, hogy az egész edzésterv amit csinálok arról szól, hogy a tűréshatáromat szélesítse és növelje a teljesítményem. Ha most engedek a hányingernek az tükrözi a tevékenységem szellemét? Hát nem. Úgy voltam vele, hogy ha kell addig futok, míg jön a róka, de nem érdekel, akkor sem fogom megtörni a lendületet ami a lábamban van. Magam is meglepődtem, de pár perc után éreztem, hogy múlik, és büszkén haladtam tovább, hogy ma is egy kicsit több lettem, mint tegnap voltam. Ezek az apróságok hajtanak előre.
Közeledve a kis köröm visszafordító kanyarjához hallottam, hogy arra nagyon sok az ember, pont beértem egy kereszteződésbe és gyorsan dönteni kellett, hogy merre tovább. Mivel nagyon élveztem a szél és a dzsekim surlódásának hangjait az erdei csendben az előtte levő szakaszon, lefordultam egy olyan ösvényre, ami nem volt jelzéssel ellátva, de nem izgatott, legfeljebb visszafordulok egy idő után. Áthaladtam a gyermekvasút másik oldalára és megrohant az érzés, hogy igen, helyemen vagyok, ez az én utam. Az elmúlt hetekben az életem egyik területén sem volt meg ez a békesség, szóval csak futottam, és élveztem. A hulló leveleket, a bomló avar és az őszi erdő illatát, a csendet amit csak a lépéseim és a kabát ritmusosan surlódó hangja szakított meg. Ugráltam át a kiálló gyökereken, küzdöttem a kisebb emelkedőkkel, kiengedtem a tempót az olyan lejtő második felében, ahol láttam hogy rögtön emelkedő jön, vigyorogtam mint egy bolond... (még jó, hogy ilyenkor már nincsenek bogarak, egy hónapja még telement volna velük a szám). Na ez adja azt a feltöltődést, azt a pluszt, amiről korábban írtam, hogy a városi aszfaltfutás nem tudja. Időnként én is ráfanyalodok ez utóbbira, de sosem tudom úgy élvezni, mint pl. a mait. Az inkább olyan érzés, hogy le kell tudni a kötelező penzumot.
Ellenben tartozok még egy pozitív benyomás említésével: aki ismer tudja, hogy nem rajongok az erdei bringásokért, sok oka van, de a leginkább ellenszenves tulajdonság, hogy ész nélküli tempóban szoktak közlekedni, aminél szerintem lehetetlenhez közeli annak az esélye, hogy időben reagáljon egy kanyarban vagy fa mögül felbukkanó túrázóra, futóra. Értem én, hogy adrenalin, meg szabadság, meg poén és hasonlók, de valahogy tudatosítani kéne, hogy nem csak magát veszélyezteti, hanem más embereket is. Na de vissza a pozitív dologhoz. Van egy nagyobb U alakú, viszonylag nagy lejtőszögű völgy, amit nem lehet teljesen belátni. Már kifele jöttem belőle amikor láttam, hogy jön egy biciklis - gondolom kiszúrta a neonpink sapkámat - és nem csak lassított, de meg is várta, míg teljesen kiérek és csak utána indult neki a kis völgynek. Szóval ismeretlen bringás, ezúton is köszi, és szereztél egy jó pontot a szememben az erdei bringás közösségnek.
Végül visszakanyarodva a sínekhez elcsalinkáztam a gyermekvasút mentén, és a 40 perces edzésből született egy 56 perces 6,5 km-es futkorászás.
Érdekes volt látni, néhol kicsit szomorkásan tudomásul venni, hogy a szép kilátás érdekében fák lesznek kivágva - már rajtuk a jelölés -, sok helyen az imádott egynyomos ösvényeimet kiszélesítették, látszott, hogy frissen vannak gazolva, és van egy új szélesebb ösvény ami eddig nem volt és szintén friss kialakításra utal a környezete. Talán holnap megnézem hova vezet.
Azon gondolkoztam odaúton és visszafelé is, hogy ez az egész terepfutás már nem csak egy szimpla sport számomra. Nem olyan, mint egy aerobik óra vagy az úszás, hogy néha csinálom, "sportolok". A terepfutás már most annyira része az életemnek, hogy nem tudnám nélküle elképzelni. Sokat tanulok magamról. Feszegetve van a tűréshatárom. Teljesítem a pici célokat, amik segítenek tovább haladni nem csak a futás közben, hanem a mindennapi életben is. Feltölt. Kikapcsol. Energikusabb vagyok tőle. Elégedettebb és büszkébb. :)
Apropó, egy körvonalazódó kis tervecske: mostanában a szemem elé került Alicante és első pillantásra eldöntöttem, hogy oda el kell jutni. Az a sziklahegy a közepén, oda felfutni! Nézegettem a repjegyeket, szállásokat, minden nap foglalkoztatja a gondolataimat... Eltelik 2 nap és látom, hogy az egyik terepfutós csoportba felkerültek szálloda ajánlatok, és hol van az egyik, na hol? :D Hát Alicante-ban! Szóval az imádnivalóan csodálatos Inov-8 X-Talon 225 cipő mellé került a közeljövőben elérendő uticélként. :)
És olyan fura belegondolni, hogy 1 hónap múlva már 10k fölött fogok futni. Annyira izgalmas. (Erről eszembe jutott egy pár soros írás amit tegnap olvastam: onnan tudod, hogy futó vagy, ha az 5k láttán nem az jut eszedbe, hogy 5000 forint, hanem az, hogy 5000 m.)
Na jó, hivatalosan is túlpörögtem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése