Eredetileg a tempós séta helyett kerestem intenzívebb mozgásformát, hogy legyen mihez fordulni, amikor már más nem segít a gondolataim rendbe rakásában. Ennél sokkal többet találtam meg. Ez a poszt arról fog szólni, hogyan látom az elmúlt 6 hónapot, amely már a terepfutás jegyében telt, mit változtatott rajtam, illetve milyen újdonságot építek be az életembe a jövőben, ami szintén a komfortzónából való kimozdulás jegyében történik.
Emlékszem még arra, hogy amikor elkezdtem feljárni a János-hegyre először ismerkedni az akkori kis kb. 4 kilométeres körömmel, mekkora megterhelést okozott az is, hogy 400 métereknél többet tegyek meg a gyors sétánál kicsit gyorsabb kocogós tempóban. Összevissza kapkodtam a levegőt és meg akartam halni. Viszont dolgozott a "csakazértis" bennem, és újra és újra végigmentem a kis körön, amiben egyébként emelkedő szinte egyáltalán nem volt, illetve ahol mégis, olyan kicsi volt a lejtőszög, hogy ma már szinte észre sem veszem. Már ott és akkor szembesültem azzal, hogy mennyivel jobban szeretem azokat a szakaszokat, ahol single track-re szűkül az ösvény és nem futok bele szinte senkibe, hanem akkor azokban a pillanatokban csak én vagyok és az erdő és a hegy. Aztán elindult a változás, egyre hosszabb szakaszokat tudtam kocogni és a testem (elsősorban a gyomromra gondolok...) elkezdett hozzászokni az új mozgásformához. Egyre megvalósíthatóbbnak tűnt a 2016-ra kitűzött 7 km, aztán amikor rájöttem, hogy ennél többre is képes vagyok, elég nagy löketet adott. Nem csak megszerettem a futást amit előtte kifejezetten utáltam, hanem "szükséges rossz"-ként az aszfalton/betonon futás is beépült a felkészülésekbe. Persze mint azt hiszem mindenkinél, voltak (és vannak) hullámvölgyek is, amikor könnyebb volt otthon maradni - természetesen utána jött a lelkiismeret furdalás. De ez a blog leginkább ezért íródik, magamnak, magam motiválására, hogy lássam honnan indultam, hogy emlékeztessen, hogy a változáshoz kitartás, szorgalom és persze célok kellenek. És hogy így van értelme csinálni mindent, teljes szívvel, szenvedéllyel, örömmel.
Úgy gondolom az egyik legfontosabb amit megtanultam az, hogy sokkal könnyebb úgy tenni bármiért, ha van cél. Valószínűleg sehol nem tartanék, ha csak úgy futkároznék amikor épp olyan kedvem van. Sokszor nagyon nehéz elindulni. Viszont az is tény, hogy ha már az ajtón kilépek az agyam nem azon kattog, hogy nem akarok menni, hanem előre repülök és fejben már félig az adott edzést teljesítem. (Azt azért tegyük hozzá, hogy az eddigi edzésterv elég laza volt, egyszerűen csak idő alapú futás, mellé erősítés, de sem tempóra, sem pulzusra nem volt megkötés. Kezdésnek bevált, most ennél fegyelmezettebb edzéstervet raktam össze, ahol bizony a pulzusra figyelni kell, és a tegnapi első ilyen alkalomból kiindulva ez nem lesz egyszerű, mert egy kis kocogásnál is egekbe ugrik a pulzusom.) A januárt elég lazára vettem, illetve egy területre igyekeztem koncentrálni, az emelkedők megfutására. Látom a fejlődést, de nehéz türelmesnek maradni magammal. A kis lejtőszögű szakaszokkal már nem állok annyira hadilábon, de azért időnként még ott is befigyel a beleséta. A lényeg, hogy igyekszem dolgozni azon, hogy minél hosszabbak legyenek a kocogós szakaszok az emelkedőimben. Bőven van hova fejlődni, de látom, hogy ez a képesség tényleg jolly joker tud lenni. Amúgy nagyon kíváncsi vagyok hol lesz az a határ távban, tempóban, körülményekben, ahol már azt fogom mondani, hogy nem nekem való.
Sokkal kiegyensúlyozottabb lettem az elmúlt hónapokban, mint eddig bármikor. Így 28 éves fejjel végre rátaláltam egy olyan tevékenységre, amiben igazán megtaláltam önmagam, ami része a mindennapoknak. Egyszerűen azért csinálom, mert szeretem. Nem volt célom, hogy ezzel fogyjak, de formálódik a testem is (ugyanúgy ahogy gondolataim, érzelmeim, az egész énem). Korábban az összes cipőm külső éle volt lejárva, most egyenletesen kopnak a hétköznapi cipőim talpai. Jobb az egyensúlyom. Apró dolgok, de mind kellemes meglepetés. Persze itt is van még hova fejlődni, például tudom, hogy nem vágyok rá, de a saját érdekemben a futóiskolázást is be kell építeni az edzéseimbe és több időt kell fordítani a nyújtásra és a törzs izmainak erősítésére.
Most pedig néhány szó az újdonságról. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mennyire tenne jót nekem vagy másoknak az, ha kétnyelvűsíteném a blogot. Végül amellett döntöttem, hogy belevágok, lesz a blognak egy angol része is. Mivel a #Run1000Miles kihívást a Trail Running magazine UK-val teljesítem, és egy egész jó kis facebook közösség jött létre, szívesen osztanám meg a gondolataimat és élményeimet velük is. Aztán meglátjuk mekkora érdeklődés lesz iránta illetve a magyar terepfutó világ iránt. Számomra mindenképp jó lehetőség a gyakorlásra. Ennek jegyében megszületőben van az angol blog és az első poszt. Nem fog minden kétnyelvűen megjelenni, de az a terv, hogy rendszeresen írok majd angolul és magyarul is (annyi tervem van még amik megvalósításra várnak... nagyon izgatott vagyok :)).
Hálás vagyok az elmúlt hónapokért, és hiszem, hogy még nagyon sok jó és új dolog vár rám a terepfutó világon belül. Igyekszem tanulni, a tanácsokat átgondoltan megfogadni. És természetesen megőrizni azt az örömöt és teljességet, amit megtaláltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése