Az a típusú ember vagyok, aki szereti magát kipróbálni új dolgokban, aki kihívásokat állít maga elé, átlépi a komfortzónája határait, mert tudja, hogy fejlődés mindig a komfortzónán kívül történik.
Előfordul, hogy kevés gondolkozás előzi meg a lépést, máskor sokkal több, ám a Tajga Trail-re való nevezés nem igényelt különösebb megfontolást. Egyértelmű volt, hogy idén ott leszek. Az egyetlen kérdés a táv volt, ám ez is hamar eldőlt, a 16 km-es mezőny létszáma elérte a limitet mire eljutottam a nevezésig, így maradt a 9 km - amit akkor kicsit sajnáltam, de így utólag azt mondom, hogy ennek így kellet történnie.
Nem voltak magammal szemben különösebb elvárásaim, tisztában voltam azzal, hogy az elmúlt 1 hónap futásainak lazasága annyira lesz elég, hogy csak egyszerűen teljesítsem a versenytávot. A múlt hétvégi 11,5 km-ből kalkulálva úgy számoltam, hogy várhatóan kb. 1 óra 20 perces időt fogok hozni. Persze benne volt néhány bizonytalansági tényező, melyek közül az egyes számú az, hogy sosem futottam még este erdőben fejlámpával. Erre még rájött pluszban az időjárás okozta nehezítés, úgy nézet ki, jégen korcsolyázva fogjuk megtenni a 9 és 16 km-ereinket. Az időjárás fricskázott még egyet és a jég mellé kaptunk nagy adag sarat, hókását, vizet is.
A rajtnál toporogva, és hallgatva a sok szöges talp ropogását arra jutottam, hogy jó lenne elérni azt a bizonyos kalkulált időt, de a lényeg úgyis az, hogy épségben visszaérjek.
Visszaszámlálás, és hopp már el is indultunk, néhány másodperc múlva a póttalp szögei a havas jégbe kapaszkodtak. Nem hagytam, hogy vigyen a gyorsabbak lendülete, igyekeztem ráállni a saját tempómra, szoktam a fényt, figyeltem a lábam előtt az utat, néha fel és oldalra nézve az erdőt. Az első 3 km-en minden volt a jégtől a sárig bezáróan. Gyorsan csináltam egy videót Leo-nak, mert kíváncsi volt milyen amikor fejlámpával terepen futnak az emberek az erdőben. Döntően lejtőn haladtunk, gyorsan elértük a féltáv környékén levő frissítőpontot. A hasam nem volt túl jó, de igyekeztem kizárni, vételeztem vizet, bekaptam egy aszalt sárgabarackot. Közben az egyik srác a frissítőpontnál azt mondja nekem, hogy "Hajrá Marcsi!", nézek nagyot, mondom nem vagyok én Marcsi, hanem Karina, de azért köszönöm! :) Feldobottan indultam tovább, kellett a lelki erő az emelkedőhöz.
Mostanában amikor kikeveredek futni, játszok az emelkedőkkel. Laza futás amíg bírom, aztán power hike, ha olyan a helyzet újra futás, ha már nagyon kivagyok, akkor tempós séta. Itt is igyekeztem így csinálni, de mire Sorrento-hoz értünk, már nagyon K.O. voltam és örültem, hogy a sáros-csúszós single track-en összeállt a korábban szétcsúszott kis vonat, és lassabban haladtunk, mint előtte. Izgalmas volt és szép, de mire az utolsó hosszú emelkedőig értünk nem hogy a futás, de a power hike sem nagyon ment. Az utolsó 500 méteren embereltem meg magam újra, összeszedtem az utolsó erőtartalékot és beküzdöttem magam futva a célba. A végeredmény 01:21:56, szóval a tippelt időt hoztam, de maga a verseny sokkal több energiát kivett belőlem, mint decemberben a kétszer ekkora távot és szintet magába foglaló Budai Trail.
Tanulság: bármekkora távon készül az ember versenyezni, fejben és felkészülésileg is igenis oda kell tenni magát. Mert lehet, hogy a teljesítés megvan, de nem mindegy, hogy a célba érkezés után, és másnap milyen utóhatással fut neki az ember a regenerációnak.
A verseny alapvetően nagyon tetszett, bár a célban sütizésig nem jutottam el, annyira nem volt levegő, hogy inkább rögtön kifordultam a helységből. A pályán haladva időnként amikor egyedül maradtam, hogy se előttem se mögülem nem látszott mások fénye, félelmetes volt kicsit, de talán hozzászokás kérdése. Jól követhető, jól jelölt volt végig az út, menet közben nem izgultam az eltévedés miatt. Végül hosszú dilemmázás után egy Petzl Tikka lámpára ruháztam be (nem szerettem volna egy olyan kiegészítőre nagy összeget költeni, amit csak ritkán tervezek használni). Ennél nagyobb fényerőre nem volt szükség, sőt egy-egy ember "reflektora" még bántotta is a szememet.
Jövőre ismét szeretnék az indulók között lenni, tanulva a mostani felkészültségem hiányosságából, kíváncsian várva milyen időjárási és útviszonyokat hoz 2018. Köszönöm a szervezőknek az élményt, első fejlámpás versenynek mindenképp ajánlom annak, akinek mozgatja a fantáziáját ilyesmi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése