Nem is olyan régen olvastam egy írást, amiben volt egy rész, ami egész jól megfogalmazta a döntéseim miértjeit, illetve azt, mit nem szeretnék én sem. Az író elmesélt egy történetet arról, hogy tinédzserként látott egy plakátot, amelyen egy felmérés eredményei voltak feltüntetve. Különböző korcsoportba tartozó embereket kérdeztek meg arról, hogy "Jelen pillanatban mi az, amit legjobban bán az életében?". Sokféle válasz született, viccesek, elgondolkodtatóak, de az írót legjobban egy 100 éves ember válasza fogta meg: "sokkal több kockázatot kellett volna vállalnom". Az író akkor és ott elhatározta, hogy ha az élete végéhez ér nem akar úgy visszatekinteni a múltjára, hogy sosem élt igazán, mert a félelem visszatartotta bármitől. Na én is valahogy így gondolkozom.
A mai világban kétféle ember van. Az egyik, aki nem mer kockázatot vállalni, fél a kudarctól, tart az ismeretlen jövőtől, attól, hogy nem látja pontosan a lépései következményeit. Vagy azt hiszi látja, és úgy érzi biztos kudarcra van ítélve bármi amibe belekezd. Inkább marad a langyos vízben, ami ugyan már nem meleg, de ahhoz még nem elég hideg, hogy kiszálljon belőle vagy még egy kis forrót engedjen hozzá. Eltesped a tv előtt a fotelben, és hagyja hogy az élete, a lehetőségei, a tehetsége porosodjon a polcon. Aztán ott van a másik típusú ember. Neki is ugyanúgy vannak félelmei, ő se ismeri a jövőjét és azt, hogy merre fogja vinni az élet. Viszont dolgozik benne nagy adag kíváncsiság és hit. Bízik benne, hogy jó fog kisülni abból, ha kockázatot vállal és belekezd valami új dologba, ami esetleg a környezetének bolondságnak tűnik és még talán meg is próbálják róla lebeszélni. És igen, a pakliban benne van a kudarc lehetősége, de ahogy Edison mondta, "Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható" - ez egy olyan ember szájából hangzott el, akinek 1093 db szabadalmat tulajdonítanak, de amúgy kicsiben kezdte: már gyerekként újságot és ételt árult, és az ebből szerzett pénzt a kísérleteire fordította. Szóval tényleg szorgalmasan igyekezett kamatoztatni a képességeit még akkor is, amikor jövedelme más tevékenységből származott, nem abból ami a szenvedélye. Az ilyen emberek mindig felállnak kudarc esetén is és tovább mennek, keresik a lehetőségeket, mert hiszik, hogy így lehet előre haladni, ez az út visz az igazi boldogság felé.
Ahogy telik az idő, igyekszem az életem egyre több területén a második csoportba tartozni. Nem szeretnék megragadni egy szinten, hanem szeretnék napról napra több lenni, de ezért tenni kell. Igen, ez már-már közhely. Ha az ember ül és csukott szájjal várja a repülő sült galambot, abból legjobb esetben az lesz, hogy betörik az orra, mert adott esetben csodába illő módon megjelent a repülő sült galamb, még célba is vette a száját, de emberünk meglepetésében elfelejtette kinyitni. Én inkább elmegyek, bevásárolok - hű, mennyi variáció és lehetőség, nem kell ragaszkodnom a sült galambhoz -, elkészítem magamnak a lehetőségeimnek és képességeimnek megfelelő ételt. Sokat szoktam kísérletezni, találok valami recept alapot, de aki szokott sütni/főzni tudja, hogy hiába a pontosan kikísérletezett hozzávaló mennyiség és elkészítési útmutató, mégsem működik mindenkinek ugyanúgy. Más az alapanyag minősége, más a mérőeszköz, épp máshogy áll a nap (na jó vicceltem). Szóval akkor jár legjobban az ember, ha a másnak jól bevált recepteket átformálja. Vagy kitalál valami teljesen újat. Egy kicsit elkanyarodtam a témától - vagy mégsem.
Szóval. Nekem is vannak félelmeim, viszont igyekszem szembenézni velük. Nyilván senki sem szereti, ha a dolgok másképp alakulnak, mint ahogy képzeli. Az elmúlt években több olyan döntéssel is szembe kerültem, ahol végül az eredeti elképzelés nem valósult meg, és bár sokszor sokáig úgy tűnt rosszul jövök ki adott helyzetekből, utólag kiderült, hogy az az út vezetett ahhoz, hogy mára helyükre kerültek puzzle-darabkák az életemben. Közben sok olyan döntést is meghoztam, amik távolabb vittek attól a helytől, ahol lennem kellett volna. De hiszek az újrakezdésben :) és abban, hogy bármi volt tegnap, ma még van lehetőségem változtatni. És igen, ez az egyik legfontosabb dolog, amiért hálás vagyok.
Daniel Koleda írta azt, hogy a félelem többnyire olyan mint a délibáb. Ahogy közelítesz felé egyre átlátszóbbá válik, míg végül teljesen eltűnik. Viszont az, hogy szembe tudj nézni a félelmeiddel bátorságot követel.
Belegondoltam, hogy a bátorság igazából nem a félelem hiánya, hanem pont, hogy a félelem függvényében létezik. Nincs bátorság félelem nélkül. A bátorság pontosan azt jelenti, hogy kész vagy szembe nézni a félelemmel, a félelmed tárgyával.
És ha ezt hajlandó vagy megtenni, máris elérkezel arra a pontra, hogy elkezded feszegetni a határaidat, a komfortzónádat. Fejlődés pedig mindig a komfortzónán kívül történik legyen szó sport teljesítményről, vagy az élet bármely területéről.
Nehogy azt gondolja bárki, hogy tökéletes vagyok és mindezt pontról pontra minden esetben alkalmazni tudom. Viszont azon igyekszem, hogy egyre jobb legyek mindezekben. Bőven van még hova fejlődni :) gyakorlom a hitben járást. Akarom mondani futást. A fenti gondolatmenet mellett még egy mosolyogtató mondat, amit az idei évem jelmondatává választottam, és a motivációs naptáramon is szerepel, hogy otthon mindig a szemem előtt legyen: Sometimes when things are falling apart, they may actually be falling into place (Időnként mikor a dolgok összetörnek, talán igazából pont a helyükre kerülnek). Azt is elárulom, miért lett ez az évem összetartó gondolata: ennek észben tartásával a kudarcot, a "másképp jó"-t is könnyebb helyén kezelni, és máris nem önbizalom romboló az adott esetben negatívnak tűnő helyzet, hanem az ember a saját javára és épülésére tudja fordítani.
Hitre és bátorságra fel! :) Ne legyünk megalkuvó, félelemmel sakkban tartott emberek! :) Itt az idő a változ(tat)ásra, mert ma még van rá lehetőség! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése