Visegrád Trail felkészülés 2. hét

Az úgy volt... hogy már kedden borult az egész heti edzésterv, annyira átrendeződött a heti rutin, hogy nem tudtam tartani azt a tervet, amit kitűztem. Végül meglett a 3 futás, 2 erősítés, de nem szeretnék több ilyen hetet. Alapvetően mozgalmas és izgalmas volt sok szempontból, például olvasható lettem a Terepfutás.hu-n (http://terepfutas.hu/terepfuto-farsang-5-classic-balboa-onkentes-szemmel/) és végre megérkezett az új cipőm és a sportmelltartó, amelyek tesztje külön posztot fog kapni. Szokás szerint a hétvége volt az, ahol az érdekesebb dolgok történtek, egyelőre azok a terepes napok. <3

Szombaton viszonylag időben elindultam - estére beesett egy kis plusz meló, így időhöz voltam kötve, mikorra kell hazaérni. Már régóta szerettem volna a sárga sáv délebbi szakaszait is futni, szerettem volna megnézni nappal Sorrento-t - csak a Tajga Trail-en jártam arra, és ott a sötétben nem sok lehetőség volt nézelődni a jég és sár miatt. Kíváncsi voltam, hogy azon a szakaszon is olyan sár van-e, mint az általam már ismert és szeretett részein a sárgának. Reméltem, hogy igen, mert cipőt avattam, név szerint egy Inov-8 Terraclaw 250-et - a cipőválasztásomról majd külön posztban nyilatkozom, de azért annyit elárulok, hogy nagyon jól vizsgázott első két használatra, szóval nagy a szerelem.

Kapszi a sárga úton (Dorothy nyomán, az Ózból)

Kivételesen Csillebérctől indultam, és ahogy a burkolt útról a sárga kereszten betértem az erdőbe, olyan körülmények fogadtak amire vágytam. Ragadós, cuppogós sár. Előttem először egy anyuka-kislány páros haladt óvatosan, gyorsan megelőztem őket, és nem csak ők, hanem én is csodálkoztam, hogy simán futok. :D A dagonyában. Amiben eddig sárkorcsolyáztam. Ráfordulva a sárga sávra utol értem két lovast, akiket a keskeny ösvényen nem sikerült olyan hamar magam mögött tudni, mint szerettem volna. Aztán ahogy ők is eltűntek, kezdetét vette az élvezkedés. A másik irányból Tajga Trail-ről már ismert vízmosások tovább mélyültek, így egyik oldaláról a másikra ugrálva, vigyorogva haladtam előre, és annyira belefeledkeztem a gyermeki örömbe, hogy viszonylag későn szembesültem vele, egy ideje már nem látok jelzést a fákon. Telefon elő, még jó, hogy a GPS-t belőttem rajta induláskor, így nem kellett jelre várni, gyorsan tájékozódtam, párszáz métert kellett csak keresztül vágni az erdőn, ráadásul pont volt egy keskeny jelöletlen ösvény, amolyan vadcsapásnak tűnt elsőre. Alig haladtam előre, amikor csörtetés, kiabálás (közben részemről ösvényről félre ugrás) kíséretében egy bringás száguldott el mellettem és még odaszólt hogy "jön még egy". Na mondom jól kezdődik. Aztán visszataláltam a sárgára, időnként jött szembe néhány túrázó. Az ösvény hamarosan teljesen száraz lett - érthető, a hegyek déli oldalára került át. Élveztem a napsütést. Csodálkoztam az érzésen, ahogy keresztül fújt a szél a cipőmön. Lőttem pár képet. Mire a Huszonnégyökrös-hegy oldalába értem szomorúan vettem tudomásul, hogy bizony innentől sietősre kell venni a hazautat. Maradtam volna még.

A szombati futásom best pillanata azt hiszem két vágtázó kutya volt. Nem tudom eldönteni, hogy haluztam-e őket vagy sem. Szépen kocogok, amikor látom hogy szemből egy térdig érő zsemle színű kutya ágyúgolyóként száguld felém. Nem volt időm különösebben reagálni rá, inkább döbbenten vettem tudomásul miközben elfutott mellettem, hogy ugyanazt látom a tekintetében, amit én szoktam érezni. Csillogott a szeme az örömtől és a szabadságtól, és szinte vigyorgott, miközben lobogott a szájában a nyelve. Látszott, hogy élvezte, mintha tényleg ő is csak futni jött volna ki. Aztán kb. 50 méter lemaradással egy hasonló, de kisebb kis dög követte ugyanígy. Gazdi sehol, és ahogy elnéztem, nyakörv sem volt rajtuk. Viszont rólam sem vettek tudomást.
Ezen kívül a kis futkorászásom vége felé egy kilométeren belül kétszer is félreléptem, aminek aznap még semmi hatását nem éreztem, nem is fájt, nem is dagadt be, viszont vasárnap nem sok futást tudtam művelni miatta.

Repülés :)

Mivel úgy voltam vele, hogy egész szép idő van, és nagyon szeretnék kint lenni az erdőben, fogtam magam és vasárnap is elindultam, útvonalat nem terveztem különösebben előre, de elég hamar úgy döntöttem, hogy nem cifrázom túl, jó lesz a szokásos edzőkör. Dagonya mindenhol, imádtam, lejtőn-emelkedőn próbálgattam mit bír a cipő. Az első 2-2,5 kilométeren. Mire ennyit megtettem, már hányingerem volt, annyira fájt az előző napi félrelépős lábam. Elsőre azt hittem, csak a szokásos izommerevség, de csak nem akart oldódni. Aztán jött a hosszabb emelkedő, nem kínlódtam futással, de igyekeztem egyenletes tempóban haladni. Végül séta-kocogás váltogatásával tettem meg az utolsó szakaszt, nagyjából gépként haladva előre. Azért ide is jutott egy csoda élmény. Kocogok, a fájdalomtól szinte magamon kívüli állapotban, amikor észreveszek közvetlen az ösvény mellett a fán mellmagasságban egy harkályt. Valahogy a tudatomban az élt, hogy ezek kb. tenyérnyi madarak, de nem, amit most láttam a fán kapaszkodva inkább az alkarom nagyságával vetekedett. Gyönyörű piros volt a feje, fényes fekete a teste (Salomon szponzorálja?...:)), lemerevedett ahogy közeledtem, de nem repült el, én meg nem mertem megállni, nehogy attól szálljon el. (Utólag keresgéltem guglival, és valószínűleg fekete harkályt láttam - azt írják róla, hogy a legnagyobb testű hazai harkály - mégpedig hímet, mert az egész feje teteje piros volt, nem csak egy kis foltban.) Innentől könnyebb volt nem a fájdalomra koncentrálni.
Normafánál kiültem egy lángossal az egyik legszebb panorámát biztosító, most sártengerrel körülvett ezért messzire került padra, és élveztem a nyugalmat.
Szuperjó hét volt, kisebb kellemetlenségekkel és a megállapítással, hogy mostmár nagyon elegem van a pinkből (sapka-kabát) inkább valami világoskékre vágyok. És végre itt a tavasz! :)