Vannak olyan dolgok, amik meglátásom szerint szinte bele vannak kódolva az emberbe. Az egyik ilyennek tartom azt, hogy élete során mindenki igyekszik magának példaképet találni. Egész kicsi korban kezdődik, amikor a szülők, nagyszülők, tanárok, esetleg mesehősök kerülnek ilyen szerepbe, de ahogy telik az idő és nyílik ki a világ számunkra, úgy új és új emberek lesznek követendő példák. Ebben a bejegyzésben arról fogok írni, hogy ki az akire én követendő példaként tekintek. Figyelem, hosszú írás következik.
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mik lehetnek azok az értékek, elvek, ami miatt felnézek valakire. Az első és legfontosabb a hitelesség. Az, hogy ne csak beszéljen hozzáállásról, világnézetről, hitről, életfilozófiáról, hanem a mindennapokban is megélje. Azért számít nagyon sokat, mert én is ilyen emberré szeretnék válni. A második amit kerestem, hogy kitartással és állhatatossággal rendelkezzen az illető. Ne adja fel a küzdelmeket, hanem harcos és megtörhetetlen ember legyen. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki hibázik - én is - de nem mindegy, hogy ilyen helyzetben hogyan reagál, hogyan kezeli amikor szembesül azzal, hogy hibás döntést hozott. Alázattal fogadja a korrigálást, illetve fordított esetben szelíden és szeretettel fordul-e az felé, aki vele szemben vétett.
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mik lehetnek azok az értékek, elvek, ami miatt felnézek valakire. Az első és legfontosabb a hitelesség. Az, hogy ne csak beszéljen hozzáállásról, világnézetről, hitről, életfilozófiáról, hanem a mindennapokban is megélje. Azért számít nagyon sokat, mert én is ilyen emberré szeretnék válni. A második amit kerestem, hogy kitartással és állhatatossággal rendelkezzen az illető. Ne adja fel a küzdelmeket, hanem harcos és megtörhetetlen ember legyen. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenki hibázik - én is - de nem mindegy, hogy ilyen helyzetben hogyan reagál, hogyan kezeli amikor szembesül azzal, hogy hibás döntést hozott. Alázattal fogadja a korrigálást, illetve fordított esetben szelíden és szeretettel fordul-e az felé, aki vele szemben vétett.
Találtam embereket, akiknek bölcs gondolatai voltak, de amikor a megélésükről volt szó, az már nem ment. Akiknek tetszett a gondolkodásmódja általában előbb-utóbb valami miatt elveszítették a hitelüket számomra. Egy idő után már nem is foglalkoztam azzal, hogy igazi példaképet találjak.
Aztán nem is olyan régen teljesen véletlenül elém sodródott egy idézet, ami felkeltette a kíváncsiságom az ember iránt, akitől származtatták. "A háború komoly dolog. Az élet is az. A nevetés segít átvészelni mindkettőt."
(Ha nevetésről van szó, abban jó vagyok - kaptam már negatívnak szánt megjegyzést arra, hogy a komoly dolgokat is elnevetem - számomra életforma, tényleg megkönnyíti a mindennapokat.)
Nézegettem, hogy valami Louis Zamperini neve szerepel az idézet alatt. Nem tudtam hova tenni, egyáltalán nem volt ismerős. Google jó barát, elkezdtem keresgélni, hogy mégis kicsoda lehet ő. Az első információk amik szembe jöttek, hogy futó volt, szerepelt a berlini olimpián, találkozott Hitlerrel, lenyúlt egy horogkeresztes zászlót. És az Angelina-Jolie-féle film (Unbroken - Rendíthetetlen [számomra az angol cím kifejezőbb]), amely döntően azt a második világháborús időszőszakot dolgozza fel, mikor lezuhant a repülőjük az óceán felett, majd 47 csónakban töltött nap után a japánok találnak rájuk, fogolytáborba kerülnek, stb. Mindez pont elég volt arra, hogy ne elégedjek meg a bulvárhír szerű összefoglalásokkal, leírásokkal, hanem mélyebbre ássak vele kapcsolatban.
Hosszú interjúkat néztem végig, melyek jellemzően a 90-es éveiben járó Louis-val készültek. Olvasom az egyik könyvét, a Ne add fel, ne törj meg!-et. Nagyon tetszik az élethez való hozzáállása. Igazi túlélő, magát sem tartja hősnek. 97 évesen 2014-ben ment el, de végig tiszta fejjel és korához képest jó egészséggel élte az életét.
Egész végig arról tanított, hogy a hozzáállás minden, rajtad múlik, hogyan tekintesz a sorsra, adhatsz új irányt az életednek bármikor. Persze az ő életében is voltak olyan pontok, amikor feladhatta volna, amikor választhatta volna a könnyebb utat. Fiatalon bajkeverőből lett futó olimpikon. Hajlandó volt szembenézni azzal, hogy ha folytatja az addigi életet, akkor semmit nem fog elérni. Talált magának új célt és hajlandó volt küzdeni érte. Sokaknak szúrta a szemét a futásban elért kiemelkedő teljesítménye, de őt nem ingatta meg. Tetszett a gondolat, amit a futással kapcsolatban leírt: "Szerettem a hegyeket, úgyhogy az öreg, 1926-os Dodge-ommal elhajtottam a Crystal-tóhoz, hogy körbefussam. Patakokat és kidőlt fákat ugrottam át, sőt talán egy-egy csörgőkígyót is. Szarvasokat vettem űzőbe a hegyeken. (...) Persze hadd osszam meg egy kis titkomat: annak, hogy körbe-körbe fussak egy pályán, nem sok értelmét láttam, hiszen mindig ugyanoda értem vissza, ahonnan elindultam. Sokkal jobban éreztem magam, ha szabadon futhattam, ami csak egy másik megfogalmazása annak, hogy a sok zűr után, amit gyerekként okoztam, sokkal jobban éreztem magam már csak attól is, hogy egyszerűen szabad vagyok."
Miután túlélte a II. világháborúban azt, amit csak kevesen és visszakerült a mindennapokba, az élete ismét zuhanó pályára állt (ma már poszttraumatikus stresszként diagnosztizálták volna). Ivott, verekedett, állandóan bajba keveredett, folyamatos rémálmai voltak. Utólag vonta le a tanulságot, hogy "az ember nem futhat el a problémái és a felelősség elől, mert azok megvárják, amíg visszaérkezik - bármilyen jól mulat is addig".
Eljutott arra a pontra, hogy mindent megpróbált, hogy rendbe hozza az életét, de semmi nem működött. És akkor megtalálta az Életet és tudta, hogy ahhoz, hogy meg tudja tartani azt a belső békét, fel kell adnia az általa felvett, semmi jót nem ígérő szokásokat. Úgy érezte magát, mint a verseny előtti másodpercekben, mikor remeg az ember gyomra, amikor nem tudta előre, hogy nagyszerűen vagy gyatrán fut-e, nyer-e vagy veszít, és amikor emlékeztetnie kellett magát, hogy a startpisztoly eldördülése után robotpilótára kapcsolva teljes erőbedobással fusson, amikor már csak egy kérdésre kell megfelelnie, hogy hogyan fogja túlélni és megnyerni azt a versenyt. Nem tudta mit tartogat neki a jövő, csak arra tudott gondolni, hogy bármi is jön, ő túl akarja élni. Hitte, hogy megtalálta azt, ami igazán a javát szolgálja. Elmúltak a rémálmai - az interjúkban is emlegette, hogy azóta sem tértek vissza - , lerakta a piát és a cigit, megbocsátott azoknak, akik pl. a fogolytáborban bántalmazták és megalázták. Persze a környezete sokáig csak hóbortnak tartotta ezt a hirtelen változást, évek után amikor látták, hogy boldogabbnak tűnik és még mindig a maga útját járja kezdték elhinni, hogy a változás lehetséges.
Sima tenger soha nem nevelt jó hajóst. Neki is át kellett menni a reményvesztettség, kétely, fájdalmas önvizsgálat időszakain, ahogy minden más őszinte embernek aki sokáig másképp élt és cinizmusra kondicionálódott a lelke, aki igyekszik hinni egy új élet lehetőségében (Tekintet nélkül arra, hogyan jutott el eddig.). Úgy írja, hogy a mély igazságokat sohasem ismerjük fel azonnal, mert nem tudunk mit kezdeni velük, ugyanúgy ahogy egy általános iskolást hiába próbálnánk megtanítani integrál- és differenciál számításra és hogy az embernek jó adag alázatra és realizmusra van szüksége. Minden nagy változás napi munkát igényel. A felesége mindig mondta neki, hogy "Legyen hited. Isten a saját tempójában mindent eligazít majd." és utólag élete végéhez közeledve már bevallotta magának is, hogy úgy tűnik a dolgok mindig el is igazodtak.
Innentől kezdve "adó" életet élt. Mindent igyekezett úgy csinálni, hogy a tőle telhető legtöbbet megtegye. Tábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek és fiataloknak, előadásokat tartott, motivált másokat. Azt mondta, hogy az élete tanulsága az, hogy "Soha ne add fel!", ez kitartást követel. "Lehet, hogy valaki nem lesz a legnagyobb abban, amit csinál, ám ha megtesz minden tőle telhetőt, akkkor van oka az elégedettségre. A csúcsra jutás természetesen tehetséget, szerencsét és kemény munkát igényel. Ez azonban nem szabad, hogy eltántorítsa az embert a vágyaitól, törekvéseitől. Az első kettőre nincsen befolyásunk, de a harmadik felelősei magunk vagyunk - s ez abba a helyzetbe juttat bennünket, hogy felfedezzük, van-e tehetségünk, és meglássuk, mit hoz a szerencse. (...) Pete bátyám sarkítva így világította meg nekem: Hát nem ér meg egy percnyi gyötrelmet egy életnyi dicsőség?".
Lenne még bőven írnivalóm Louis-ról, arról, hogy mit indított el bennem. Érdekes egyébként, hogy vannak emberek, akik a haláluk után is hatással vannak ránk. Nem csak Zamperini-re gondolok, hanem a nagyszüleim életére is, az elmúlt 1-2 hét egészen más megvilágításba helyezte őket, mint ahogy korábban emlékeztem rájuk. Ők is követendő példák az állhatatosságban, a kitartásban és alázatban. Aki Louis Zamperini-ből többet szeretne, ajánlom a David Rensin-nel közösen írt Ne add fel, ne törj meg! című könyvét, a fentebb elkövetett idézetek is abból vannak. Ha valaki angolul is olvasná, van egy másik könyve is, a Devil at My Heels, nem tudok róla, hogy magyarul megjelent volna, de ha bárki ezzel ellentétes információval rendelkezik, legyen kedves tudomásomra hozni. :)
Nagyon divatos manapság motivációs előadókat és mindenféle más embereket követni. Hogy én miért nem közülük választottam példaképet? Erre egyszerű a válasz. Igazán akkor válik hitelessé egy személy, ha élete végéig kitart abban és amellett, amiben hisz és amit képvisel.
Tudom, hogyan szeretnék élni, milyen hozzáállással, igazi túlélőként, még sokkal inkább, mint eddig. Hiszem, hogy oka van annak, hogy még itt vagyok, hogy nem vitt el se a daganat, se más betegség, hogy képes voltam felállni olyan összetört állapotból, ahol sokan inkább feladják. Tudom, hogy nem lesz egyszerű. De hiszem, hogy Isten a saját tempójában majd eligazít.
Hosszú interjúkat néztem végig, melyek jellemzően a 90-es éveiben járó Louis-val készültek. Olvasom az egyik könyvét, a Ne add fel, ne törj meg!-et. Nagyon tetszik az élethez való hozzáállása. Igazi túlélő, magát sem tartja hősnek. 97 évesen 2014-ben ment el, de végig tiszta fejjel és korához képest jó egészséggel élte az életét.
Egész végig arról tanított, hogy a hozzáállás minden, rajtad múlik, hogyan tekintesz a sorsra, adhatsz új irányt az életednek bármikor. Persze az ő életében is voltak olyan pontok, amikor feladhatta volna, amikor választhatta volna a könnyebb utat. Fiatalon bajkeverőből lett futó olimpikon. Hajlandó volt szembenézni azzal, hogy ha folytatja az addigi életet, akkor semmit nem fog elérni. Talált magának új célt és hajlandó volt küzdeni érte. Sokaknak szúrta a szemét a futásban elért kiemelkedő teljesítménye, de őt nem ingatta meg. Tetszett a gondolat, amit a futással kapcsolatban leírt: "Szerettem a hegyeket, úgyhogy az öreg, 1926-os Dodge-ommal elhajtottam a Crystal-tóhoz, hogy körbefussam. Patakokat és kidőlt fákat ugrottam át, sőt talán egy-egy csörgőkígyót is. Szarvasokat vettem űzőbe a hegyeken. (...) Persze hadd osszam meg egy kis titkomat: annak, hogy körbe-körbe fussak egy pályán, nem sok értelmét láttam, hiszen mindig ugyanoda értem vissza, ahonnan elindultam. Sokkal jobban éreztem magam, ha szabadon futhattam, ami csak egy másik megfogalmazása annak, hogy a sok zűr után, amit gyerekként okoztam, sokkal jobban éreztem magam már csak attól is, hogy egyszerűen szabad vagyok."
Miután túlélte a II. világháborúban azt, amit csak kevesen és visszakerült a mindennapokba, az élete ismét zuhanó pályára állt (ma már poszttraumatikus stresszként diagnosztizálták volna). Ivott, verekedett, állandóan bajba keveredett, folyamatos rémálmai voltak. Utólag vonta le a tanulságot, hogy "az ember nem futhat el a problémái és a felelősség elől, mert azok megvárják, amíg visszaérkezik - bármilyen jól mulat is addig".
Eljutott arra a pontra, hogy mindent megpróbált, hogy rendbe hozza az életét, de semmi nem működött. És akkor megtalálta az Életet és tudta, hogy ahhoz, hogy meg tudja tartani azt a belső békét, fel kell adnia az általa felvett, semmi jót nem ígérő szokásokat. Úgy érezte magát, mint a verseny előtti másodpercekben, mikor remeg az ember gyomra, amikor nem tudta előre, hogy nagyszerűen vagy gyatrán fut-e, nyer-e vagy veszít, és amikor emlékeztetnie kellett magát, hogy a startpisztoly eldördülése után robotpilótára kapcsolva teljes erőbedobással fusson, amikor már csak egy kérdésre kell megfelelnie, hogy hogyan fogja túlélni és megnyerni azt a versenyt. Nem tudta mit tartogat neki a jövő, csak arra tudott gondolni, hogy bármi is jön, ő túl akarja élni. Hitte, hogy megtalálta azt, ami igazán a javát szolgálja. Elmúltak a rémálmai - az interjúkban is emlegette, hogy azóta sem tértek vissza - , lerakta a piát és a cigit, megbocsátott azoknak, akik pl. a fogolytáborban bántalmazták és megalázták. Persze a környezete sokáig csak hóbortnak tartotta ezt a hirtelen változást, évek után amikor látták, hogy boldogabbnak tűnik és még mindig a maga útját járja kezdték elhinni, hogy a változás lehetséges.
Sima tenger soha nem nevelt jó hajóst. Neki is át kellett menni a reményvesztettség, kétely, fájdalmas önvizsgálat időszakain, ahogy minden más őszinte embernek aki sokáig másképp élt és cinizmusra kondicionálódott a lelke, aki igyekszik hinni egy új élet lehetőségében (Tekintet nélkül arra, hogyan jutott el eddig.). Úgy írja, hogy a mély igazságokat sohasem ismerjük fel azonnal, mert nem tudunk mit kezdeni velük, ugyanúgy ahogy egy általános iskolást hiába próbálnánk megtanítani integrál- és differenciál számításra és hogy az embernek jó adag alázatra és realizmusra van szüksége. Minden nagy változás napi munkát igényel. A felesége mindig mondta neki, hogy "Legyen hited. Isten a saját tempójában mindent eligazít majd." és utólag élete végéhez közeledve már bevallotta magának is, hogy úgy tűnik a dolgok mindig el is igazodtak.
Innentől kezdve "adó" életet élt. Mindent igyekezett úgy csinálni, hogy a tőle telhető legtöbbet megtegye. Tábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek és fiataloknak, előadásokat tartott, motivált másokat. Azt mondta, hogy az élete tanulsága az, hogy "Soha ne add fel!", ez kitartást követel. "Lehet, hogy valaki nem lesz a legnagyobb abban, amit csinál, ám ha megtesz minden tőle telhetőt, akkkor van oka az elégedettségre. A csúcsra jutás természetesen tehetséget, szerencsét és kemény munkát igényel. Ez azonban nem szabad, hogy eltántorítsa az embert a vágyaitól, törekvéseitől. Az első kettőre nincsen befolyásunk, de a harmadik felelősei magunk vagyunk - s ez abba a helyzetbe juttat bennünket, hogy felfedezzük, van-e tehetségünk, és meglássuk, mit hoz a szerencse. (...) Pete bátyám sarkítva így világította meg nekem: Hát nem ér meg egy percnyi gyötrelmet egy életnyi dicsőség?".
Lenne még bőven írnivalóm Louis-ról, arról, hogy mit indított el bennem. Érdekes egyébként, hogy vannak emberek, akik a haláluk után is hatással vannak ránk. Nem csak Zamperini-re gondolok, hanem a nagyszüleim életére is, az elmúlt 1-2 hét egészen más megvilágításba helyezte őket, mint ahogy korábban emlékeztem rájuk. Ők is követendő példák az állhatatosságban, a kitartásban és alázatban. Aki Louis Zamperini-ből többet szeretne, ajánlom a David Rensin-nel közösen írt Ne add fel, ne törj meg! című könyvét, a fentebb elkövetett idézetek is abból vannak. Ha valaki angolul is olvasná, van egy másik könyve is, a Devil at My Heels, nem tudok róla, hogy magyarul megjelent volna, de ha bárki ezzel ellentétes információval rendelkezik, legyen kedves tudomásomra hozni. :)
Nagyon divatos manapság motivációs előadókat és mindenféle más embereket követni. Hogy én miért nem közülük választottam példaképet? Erre egyszerű a válasz. Igazán akkor válik hitelessé egy személy, ha élete végéig kitart abban és amellett, amiben hisz és amit képvisel.
Tudom, hogyan szeretnék élni, milyen hozzáállással, igazi túlélőként, még sokkal inkább, mint eddig. Hiszem, hogy oka van annak, hogy még itt vagyok, hogy nem vitt el se a daganat, se más betegség, hogy képes voltam felállni olyan összetört állapotból, ahol sokan inkább feladják. Tudom, hogy nem lesz egyszerű. De hiszem, hogy Isten a saját tempójában majd eligazít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése